(H)arcok. Dunaújvárosi Művészek - ifj. Koffán Károly festőművész
Event | 8 May 2014, 18:00
„Az én időmben, a Magyar Képzőművészeti Főiskola volt az egyetlen, egyetemi szintű képzőművészeket kibocsátó intézmény Magyarországon. Kezdettől úgy gondolták, hogy a tehetséget felmutatók közül mindjárt a felvételi vizsgákon kiválaszthatók a későbbi idők művészei. Kis létszámokat vettek fel minden évben, – az én évjáratomból összesen harmincat, – ezért igen nagy volt verseny az egyes helyekért."
„Ma már jórészt a szabadiskolákat követőn, számos egyetemünknek van művészeti fakultása. Akkoriban a középiskolák között is csak egy volt, a Budapesti Képző és Iparművészeti Gimnázium, amely gimnáziumi keretek közt készített fel a felvételi Vizsgákra. Magam ide másodikos koromban, különbözeti vizsgával kerültem – addig zenésznek, hegedűsnek tanultam –, és innen indultam a Főiskolára.
Akaratlanul is sajátos helyzetbe kerültem, ami egész további életemre kihatott. A gimnáziumi tanmenetben a szemléleti látszattan alapjait az első tanévben tanították, és ez nálam kimaradt. De nem akartam megúszni a gondos alapvetést, ezért utólag jártam el egy előkészítő kurzusra, amely gimnáziumi felvételire készítette fel az oda pályázó általános iskolásokat. Míg osztálytársaim többsége úgy élte meg minden későbbi tanulmányát, mintha az a »kockológia unalma« nélkül megoldhatatlan lenne, számomra egymástól viszonylagosan független területek maradtak. Szerencsére. Nekem amellett, hogy így kétszeres intenzitású rajzóráim lettek, amikor élő embert rajzoltunk, inkább hatott rám jellemük és lelkiségük, egyáltalán elevenségük, mint önmagában száraz geometriai vonatkozásaik. Végzős koromban már én nyertem a rajzversenyt. Később, amikor már művész-tanárként a Dunaújvárosi, Városi szintű Munkácsy Mihály képzőművészeti szabadiskolát vezetve, még a látszattani problémákra is, az emberi figurán mutattam rá: Növendékeimmel együtt rajzolva, a Reneszánsz-kori művész-tanműhelyek példáját követve. Így kiállításokon is bemutatott természet-tanulmányaimmal, egyúttal tanítottam is.
Mert szükség is volt az idő efféle kihasználására. 56-ban 16 éves voltam, és később a Kádár-rendszer úgy gondolta, hogy ez a generáció volt leginkább az ellensége, ezért minden lehetséges hátrányban részünk volt. Még katonának sem vittek el bennünket, nehogy bánni tudjunk a fegyverrel. Apámat annak idején a Képzőművészeti Főiskola Forradalmi Bizottsága elnökévé választották, ezért 56 után megüzenték neki: gyermekeinek még fű sem fog teremni. (A Főiskola, ma már az EU szokásai szerint Egyetem, azóta kiadta a Főiskolán történtek dokumentumkötetét. De Apám már nem érhette meg rehabilitálását.) Ő sráckorában profi futballista is szeretett volna lenni, így hát természetes volt, amikor így bátorított bennünket: »Az a csatár, aki elestében nem tud gólt lőni, azt mindig el fogják gáncsolni, hogy csakugyan ne vehesse be a kaput!«
Amikor a Főiskola után két évvel a Fővárosból Dunaújvárosban nyújtottuk be műterempályázatot, előbb alaposan tájékozódtunk az itteni viszonyokról. Amit Svábi Lajostól, a műterem korábbi bérlőjétől megtudtunk, vált alapjává pályázatunknak. Nem volt itt képzőművészeti közélet, nem volt a lehetséges közönséggel semmiféle érintkezés, műveket sem vásároltak, és itteniektől néhány vérszegény kivételtől eltekintve, nem tettek ki semmit közterületre. Tulajdonképpen az a mechanikus elképzelés, miszerint a »kultúra a gazdaság felépítménye«, egyáltalán nem volt végig gondolva. Műtermeket ugyan építettek, de hogy a lakbért miből fizesse ki a letelepült, megrendelést nem kapó művész, abban nem ismert magára az itteni vezetés. Ha most csakugyan (H)arcok-ról beszélhetünk, a létért való elemi küzdelemre kényszerítettek bennünket. Mint a cserép virág, amit elfelejtenek locsolni, egyszerre voltunk kivételezettek – mert hiszen volt műtermünk –, és éhező foglyok, akik nem érdemelnek ennél többet. Egész estét betöltő előadást lehetne tartani az értetlenkedő vezetőkkel folytatott vitákról. Akik inkább besúgókat akartak megnyerni közülünk, mintsem rendeltetésszerűen foglalkoztatni. Mindjárt fekete bárányokként kezdtük, amikor a besúgást nem vállaltuk. (Az első itteni évben a Budapesti Műegyetemen, és párhuzamosan egy általános iskolában tanítottam, amikor Feleségem éhezéssel kórházba került. A városvezetéssel már közelgő halálának hírét közölték, amikor az éhezés, a legkevésbé valószínű »kór«-előzmény, kiderült.) Hogy mindennek semmi köze a művészethez? Egyetértünk! Ám éppen ez a körülmény az, hogy mégis: Mindaz, amit művészként felmutattunk, hivatalból gáncsolt létünk ellenében tettük. Egyszerre kívántuk a magunk, és sorstársaink közös gondjait megoldani, amikor tárgyalások nyomán 1966-ban közösen létrehoztuk az üzemi szerződéseket, az első, »Dunaújvárosi Művészek Tárlatát«, köztéren elhelyezendő műalkotások terveit, és vállaltuk a jövő művésznemzedék felnevelését.
Mint kihívásokra adott választ. Cyránski Máriával mindketten szinte szerelmesei voltunk az emberi figurának, szinte más nem is érdekelt. (Jómagam egy kezem ujjain ki tudom számolni, tájat ábrázoló képeim számát.) Ám e vonzás nem egyszerűen a hús és vér létformájának »szocreál«, kötelező optimizmussal való ábrázolása felé vitt bennünket. Ami gáncs bennünket ért, elért az másokat is, másféleképp. Figyelmünk a minden kényszert levető, természetes, belső szabadságát megvalósító EMBER felé irányult. Azok felé, akiket a hatalom lépten-nyomon megfigyelt, hogy kiszolgáltatottá tegye őket. Bár magunk is kiszolgáltatottak voltunk, azzal, hogy e diktatúra alapmechanizmusában »nem álltunk be a sorba«, a »rendszer« ellenségeként kezeltek. És miután felismertük, hogy nincs is más becsületes kiút számunkra, valóban esküdt ellenségeivé váltunk. Ezt a szellemet adtuk tovább növendékeinknek is. Éppen azzal, hogy biztatásunkkal ideológiától mentesen, belső meggyőződésükre építsék munkásságukat. Minthogy másképp igaz művészetet művelni nem is lehet.
Magam 40 esztendeig, egy rövid megszakítással, a Dunaújvárosi Főiskolán, a geometria-tárgy vezető tanára voltam. Számukra egy kétkötetes, felsőfokú geometria tankönyvet is írtam. Az a rövid, hároméves megszakítás pedig, a Képzőművészeti Főiskola frissen indult Díszlettervező szakán, a geometria tárgyának létrehozásával és tanításával telt. Eközben városképi színdinamikai feladatokat oldottam meg a Dunaújvárosi és Csongrád megyei tervező irodák megbízásában. E tárgyban előadást tartottam a BME Rajz és Formaismereti tanszékén, a Szegedi Tervező Vállaltnál, Miskolci Városi Tervező Irodán, és Dunaújvárosban. Tagja voltam a Magyar Szín Bizottságnak.
Másfél évtizedet a tűzzománc anyagának, műfajának művelésével töltöttem. A Nemzetközi Tűzzománc Alkotótelep alapítói közt voltam, gyűjteményükbe több kisebb munkám került. Emellett a Dunaújvárosi és Váci uszodák felületképzései, információs táblái, stb. közterületen láthatók. A Dunaújvárosi létesítmény elnyerte az 1977 évi Építészeti Nívódíjat, indoklásában kitértek az én munkámra is. Volt egy dekorációm a Főtéren is, amit a korábbi városcímer okán múzeumba vittek. A Tűzzománc Művészek Magyar Társasága alapító tagja lettem.
Amit mostanában számítógép segítségével készítek, a díszlettervezők számára folytatott kutatásom egyik terméke. Szerettem volna számukra a fix színpadi teret az előadás szükségletei szerint, hol jóval nagyobbnak, hol pedig jóval kisebbnek érzékeltetni. »Reliefterek« címen dolgozatot írtam a Főiskola Tudományos Közleményei számára, az illúzionisztikus terekről. E dolgozat illusztrációiként születtek első számítógépes munkáim. Tagja vagyok a Magyar Képzőművészek Szövetsége Festő szakosztályának, és a Magyar Elektrográfiai Társaságnak.
Éppen a mai nappal zárul a Barcsay Stúdió tárlata a Kamara Galériában. A Mészáros Edit alapította szabadiskolához, 2003-ban csatlakoztam tanítványaimmal. Pályakezdésem kezdetétől, mindig volt szabadiskolám. Tulajdonképpen szerves egységben élem meg mindazt, amit adhatok növendékeimnek, azzal, amit tőlük kapok. Növendékeim ma már mind idehaza, mind külföldön, képző- és iparművészként, vagy ipari formatervezőként, építészként, díszlettervezőként, stb. keresik kenyerüket. Vannak, akik szintén rajztudásuk továbbadásában, múzeumi s restaurátorként találták meg magukat. Talán nem éltem hiába.”
ifj. Koffán Károly