Megnyitószöveg Martinkó Márk Zárt kert című kiállításához

Kedves Mindenki, a megnyitószövegben, de talán minden szövegben az a jó és az rossz, hogy el kell valahol kezdeni. Dönteni, és elkapni a százezer fejben kavargó fonal közül egyet, amire fel lehet fűzni a gondolatokat, már persze, ha vannak. És ez olyan, mint a kockadobás, szerencsejáték.

De azt is lehet, hogy nem dobálunk, hanem ráúszunk a legprimitívebb verzióra, és onnan kezdjük, ahol a kiállítás is kezdődik, a címnél.

És akkor rögtön aljas és árulkodó leszek, merthogy elmondom, hogy a kiállítás címe elsőre a Technoszféra természete lett volna, de ezt némi rábeszélésre, nem az enyémre, Márk Zárt kertre változtatta.

Nade mennyivel jobb már a Zárt kert!

Mert persze a kiállítás arról is szól, ami az első cím, de ha csak arról szólna, akkor olyan lenne, mint valami brosúra vagy matekfeladat, állításokkal, tételekkel és bizonyításokkal. A kiállításlátogatás pedig kimerült volna abban, hogy konstatáljuk, jaja, cím fedi az anyagot, a tételt bizonyítottuk, pipa.

A művészet, a képek azonban mindig jóval többről szólnak, mint amit akár az alkotó megcélzott, koncipiált, vagy amit bárki elképzel és leír róluk. Egyszerűen és hülyén fogalmazva: a kép azért kép, mert nem szöveg, verbálisan tökéletesen és maradéktalanul le nem-, csak körülírható, közelíthető. A képet le kell fordítani. A képnek, a kiállításnak ezt az alaptermészetét pedig pontosabban adja vissza tömör, talányos és költői címe. Csak a címből kiindulva oldalakat lehetne írni arról, mit jelent az európai és más kultúrákban a kert, történetéről, fejlődéséről, teóriáiról és szimbolikájáról. De nekem kapásból az Édenkert ugrik be, és az egész nagy elbeszélés, történet, ami a kereszténység, és amit ez most jelent.

Alapvetően mindig képzelegtünk, képzelgünk egy aranykorról, édenről, ártatlanságról, tehát valami olyasmi teljességről, szét-és megszakítatlanságról, ami a miénk volt valaha, de most már eltűnt, nincs. Minden kor, a legrégebbi korok is innen indítottak. Minden kor azt képzeli, előtte, korábban megvolt a teljesség, az Édenkert, a Paradicsom, de furamód, bármeddig megyünk vissza az időben, mindenhol ugyanezt tapasztaljuk. Édenkert tehát zéró. Az Édenkert az a Szent Grál, amit folyton keresünk, és a keresés, ha pontosak akarunk lenni, nem magasztos, hanem épp olyan, mint a Gyalog galoppban, mókás, eszement és értelmetlen bohózat. A világ eleve és mindig, negatívan meghatározva: nem Édenkert. Valami, ami azon kívül van, kívülre vetett, kizárt. Zárt kert. Egyszerre körülhatárolt, befelé zárt, és egyszerre kizárt is valami teljességből.

Mindig csak keressük azt az állapotot, amiben akkor lehettünk, amikor még nem ébredt fel a tudatunk, amikor egyek lehettünk a természettel. Mert a tudat az reflexió, le-és elválaszt a természeti létezéstől, természettől. Erről az elválasztottságról szól Márk kiállítása, ha nagyon rövid akarok lenni.

Arról a széttöredezettségről, roncsolódásról, hibáról, szakadásról, ami köztünk és a természet, a növények, állatok élete és közöttünk van. Mert ha radikálisan végiggondoljuk, az ember a természet egy hibája, bármilyen magasabb rendű is. Kisiklás, fertőzés, egy folyamatosan terjedő roncsolás, seb, akár szó szerint, elég, ha csak az általunk elpusztított növény-és állatfajokra gondolunk. Az ember az a szkennelési hiba, amit Márk növényein látunk, az a szakadás, szakítás, folytonossághiány.

Nem véletlen persze a szóhasználatom, Márk kiállításának alapmotívuma a hiba, a sokféle módon értett és megvalósított, kikísérletezett, előidézett hiba.

Márk anyaga a világállapot szenvtelen, jéghideg, precíz leírása, megmutatása. A jelené, de egyben a jövőé is, ahogy ő is megfogalmazza, a disztópiáé. Egyébként nem is lehet más a jövő, mint disztópia. A végtelenül okos, erkölcsös, de alapvetően pusztító és hülye elméleteknek és illúzióknak, azaz a csodás utópiáknak eléggé a végére értünk.

Ami ebben a zárt kertben maradt és van, az a mutáció. Ember által épített környezet, mostanára főleg a műanyag, fém és beton mutációja, perverz együttélése a megmaradt növényzettel. Az együttélés persze egy idiotikus szó arra a helyzetre, ami épp az együttélés ellenkezője, a szervetlen elkülönültség.

Márk fotói minimál Beckett-drámák, néma és abszurd haikuk. A hideg fényben különös társulásokat látunk. Növényeket out of context... És azon agyalunk, hogy tudnak ott életben maradni. A legtökéletesebb és legabszurdabb, emblematikus mutáció az alacsony, klausztrofób betonbunkerszerű valamiben, folyosón, egy földszigeten álló bonsai-szerű fa, fölötte egy szál neonnal.

Az egész világ azonban, azon túl, hogy hiba, még csak nem is valós. Ebben viszont talán valóban van fejlődés a civilizációnkban, mert legutóbbi minimum 100 évünk leírható egyfajta absztrahálódásként, kilúgozódásként a valóságból és beköltözésként egy virtuális, digitális szférába. Amit mi ma élünk, az látszólag folyik a valóság keretei között, valójában tisztán virtuális és digitális, egy további zárt kertbe léptünk át, amely bár végtelennek tűnik, de ugyanolyan zárt, elidegenedett és szervetlen, mint a valóság.

Amit látunk a képeken, azok többszörösen is digitális növények, és a videókon a valóság digitális szétroncsolódása, megsemmisülése, majd újraépülése folyik. Mint egy beteg varázslat. Szemünk előtt bomlik le, enyészik el, rohad szét pixelekre a táj, majd mintha mi sem történt volna, újra összeáll. Mintha nem létezne az irreverzibilitás törvénye, mintha bármilyen pusztulás, hiba visszafordítható, orvosolható lenne. Mert mindez nem valós.

Viszont, és most kicsit Márk videóihoz hasonlóan, visszajavítom és fordítom az itt elszabadult posztapokaliptikus hibát: a valóság nem olyan, hogy valahol ott kint van, csak ki kell lépni a virtuálisból, csak vissza kell lépni hozzá. Szerintem nincs visszaút, nincs természeti környezet, nem lehet visszatalálni sehova, mert minden eleve máshogy volt/van.

Ez pedig nem baj, nem szomorú, nem kell eret vágni, csak perspektívát váltani. Sosem volt sem Édenkert, se Paradicsom, csak képzeljük. Valószínűleg azért, hogy élni tudjunk, hogy könnyebb legyen egy fokkal az állandó disztópiában. Az embernek Hollywood kell, és az Édenkert az. Bár szerintem az Édenkertben meg nem lehetne élni, belehülyülnénk. Az Édenkert a lobotómiások paradicsoma. Úgyhogy, amire vágyunk, ami nincs, azt valójában nem akarjuk, és ami van, azt sem. A gondolkodás folyamatos hiba, kívüliség, mutációk sorozata.

Nézzünk inkább képeket.

A kiállítást ezennel megnyitom.

Cséka György

(Elhangzott Martinkó Márk kiállításának megnyitóján a Kortárs Művészeti Intézetben, Dunaújvárosban 2016. február 5-én.)