magyarenglish könyvjelzőnekcím : H-2400 Dunaújváros, Vasmű út 12. | telefon/fax: +36 25 412 220 | mobil: +36 20 801 3316 | e-mail: info@ica-d.hu
Facebook Youtube Twitter Google+ RSS
Keresés
NYITVA TARTÁS JEGY HÍRLEVÉL

Utószó - Kálnay Adél József Attila-díjas író

Utószó - Kálnay Adél József Attila-díjas író

Esemény | 2011. március 24. 18:00

Kálnay Adél 1952-ben született Ózdon. 1975-től Dunaújvárosban él, a helyi Petőfi Sándor Általános Iskolában tanít. 1988-tól több mint 500 publikációja jelent meg. Műveit feldolgozta a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a Duna Televízió. Írásai olvashatók angol, francia, német, norvég és olasz nyelven is.

Könyvei:

Zsuzsi (meseregény) 1990., Fénykép anyám kezében (elbeszélések) 1992., Tündérek éneke (verses képeskönyv, Tényi Kata illusztrációival) 1993., Szindbád ismét elindul (elbeszélések) 1994., Tél. (kisregény) 1994., Kövek ideje (elbeszélések) 1996., Szivárványország (meseregény, ill.: Tényi Kata) 1997., 1998., 2004., Örökség (elbeszélések) 1999., Titkok egy régi kertben (meseregény) 2000., 2006., Törött tükör (válogatott és új novellák) 2002., Dani és Veronika (mesefüzet, ill.: Igor Lazin) 2002., Háborús történet (regény) 2005., Tündérhajszál (Mesék kicsiknek,nagyoknak) 2007., Az igazi ajándék (meseregény) 2008., Tükör (versek, Egresi Zsuzsa rajzaival) 2008., Hamvadó idő (kisregény) 2011.

Elismerések:

Greve-díj 1999.  Pro Cultura Intercisae díj 2000. , Év könyve-díj 2000., József Attila-díj 2003., Salvatore Quasimodo Különdíj 2006., 2009., Dunaújváros Oktatásügyéért díj 2006., Teleki Blanka-díj 2008., Karácsony Sándor-díj 2010.

 

„Egy langyos, bágyadt délutánon Ilka kinn téblábolt a szántóföldön, s már jó ideje azt szemlélte, hogyan veti Stirbán néni az őszi búzát. Stirbán néni furcsa néni volt. Először is nem lakott a völgyben. Ilka nem is tudta, igazából honnan érkezett. Amikor először látta fekete, görnyedt alakját, azok a varjak jutottak eszébe, melyek telente ugyanitt, ugyanígy hajladoztak fáradhatatlanul. Olyan, mint egy nagy madár, mondta Ferike is. Fent ültek a dombtetőn, egy nagy tányér napraforgó feküdt előttük, ebből penderítették ki a többé-kevésbé telt magvakat, s eszegették hófehér, lágy belsejüket, melyektől aztán napokig keserű ízt érzett Ilka, bármibe harapott. Felülről végképp hajlongó fekete madárnak látszott kapálgató alakja. Csúnya, mondta Ferike. Nem csúnya, tiltakozott Ilka, kedves és vicces. Mi benne a vicces, kérdezte Ferike. Nem tudom, mondta Ilka, vicces és kész. Nem törődött barátja véleményével, mert nagyon jól érezte magát Stirbán néni társaságában. Segített neki vinni a kukoricával vagy éppen krumplival teli vödröt, boldogan szaladt a sor elejére, ha pótolni kellett a vetőmagot, vagy vizet kellett vinni, mert Stirbán néni megszomjazott. Nekem is van ilyen kislány onokám, mondta Stirbán néni, csak messze van, nagyon messze. Nem is láttam még sose. Ezen Ilka megrökönyödött. Leginkább nehéz volt az egészet elképzelni. Hiába, Stirbán néni nem mondott erről többet. Ilka ezután azt álmodta, hogy Stirbán néni vetés közben így számol: egy onoka, két onoka, három onoka, s ahogy mondja, kislányok és kisfiúk pattannak ki a földből, mint a szappanbuborékok, s el is tűnnek a levegőben egy pillanat alatt. Stirbán néni pedig hirtelen eldobja a kapát, arcát kezébe temeti, s zokogni kezd. Hajlongva zokog egy darabig, aztán széttárja karját, s felrepül. Ilka tátott szájjal nézi, hogyan válik egészen fekete madárrá Stirbán néni, de aztán megörül, mert látja, hogy sok kis fekete madár bújik ki a szárnyai közül, s repül nagy hanggal utána, s valaki azt mondja az álomban, hogy nézzék már, ott repülnek az onokái. S egyből akkora tapsvihar lett, mint mikor moziban volt anyáékkal, s egy sima kerek fejű bácsi jelent meg a vásznon. Gondolkozott az álom után nagyon, elmesélje-e Stirbán néninek. Végül úgy döntött, nem mond el semmit, mert talán mégsem lehet teljesen Stirbán néniben sem megbízni, főleg, hogy minap mondta Mamóka Ferike nagymamájának, hogy már senkiben nem bízhat az ember. Nagyanyó azt hallotta, hogy valami lesz hamarosan, jelentette ki Ferike, és Ilkának elkerekedett a szeme. Ez is olyan mondat volt, amilyenhez hasonlót gyakran hallott már. Fenyegető, titokzatos, érthetetlen mondat. Mindig haragudott, ha ilyet hallott. Mérgesen nézett Ferikére. Vér fog folyni, mondta rezzenéstelen arccal barátja, s Ilkának hirtelen az jutott az eszébe, mikor egyszer Ferike és Bélus egy patkányt csapkodtak a falhoz, s a nyomorult állat úgy visított, mint egy kisgyerek. Gonosz vagy, kiáltott rá Ilka. Kimondta, amit akkor akart mondani, ha lett volna mersze. Most volt, ezért megismételte, gonosz vagy, gonosz, de Ferikét nem érdekelte. Én csak azt mondom, amit mindenki, itt vér fog folyni hamarosan, akár hiszed, akár nem. A vér, ha folyik, az valami borzasztó dolog, Ilka legalább is így gondolta. Ha a vér folyik, elfolyik, akkor az a halál. A haláltól pedig félni kell, s Ilka amióta az eszét tudja, fél is tőle. Fél attól, amikor az élő élettelenné válik. Nem tud ettől szörnyűbbet. A halálnál nincs szörnyűbb. Ferike pedig azt mondja, hogy most vér fog folyni. Ez azt jelenti, hogy halottak lesznek. Vajon ki hal meg? Lehet-e tudni, lehet-e érezni előre a halált? Butaságot beszélsz, mondta szigorúan Mamóka. A halál természetes dolog. Jön, mikor eljön az ideje. Nem kell félni tőle. Ilka nem gondolta, hogy Mamókának igaza van. Látta Porkoláb nénit zokogni a kisfia koporsójánál, s azt is látta, Porkoláb néni nem gondolja, hogy jól van ez így. Miért is gondolta volna? Porkoláb Ferkó aranyos kisfiú volt, s Ilkával járt első osztályba. Órán néha nem figyelt, az írása viszont szép volt. Az udvaron vidáman szaladgált, s szerette a bújócskát nagyon. Egy napon megbetegedett. Nem ment iskolába. Pár nap múlva azt mondta a tanító néni, gyerekek, a kis osztálytársatok meghalt. Ezt nem lehetett megérteni. Ilka sem értette. Amikor eljött a temetés ideje, Derenkó Jutkával vitte a koszorút a halottas kocsi után. Szörnyű volt, mégis nevetni kellett mindenen. A lovak kakiltak útközben. A lányok ide-oda ugráltak, hogy a lókakit kikerüljék. A temetői út csúszós volt. Billegett kezükben a koszorú. Ha leejtjük, végünk, vinnyogott a nevetéstől Derenkó Jutka, s Ilka kínok kínjával fulladozott. Szegény Porkoláb Ferkó, hiába mindegy már neki, mégis rossz lehet, ha nevetgélnek a temetésén, jutott eszébe Ilkának, és igyekezett komoly arcot vágni. Derenkó Jutka azonban megcsúszott, s a koszorúba kapaszkodó Ilkát is lerántotta az agyagos földre. Arca a virágokra csapódott, a krizantémok kellős közepébe, s mire feltápászkodtak, már sírtak mind a ketten, s nem volt, aki vigasztalta volna őket. Porkoláb Ferkót pedig eltemették, a kicsi koporsó ringatózva tűnt el a gödörben, zúdultak utána a göröngyök, és zokogott mindenki. Nem, egyáltalán nem tűnt természetesnek semmi, de semmi ebből az egészből. „ (Részlet a Hamvadó idő című kötetből)


1%

2024. decemberelőző hónapkövetkező hónap
HKSzCsPSzV
48.1
49.2345678
50.9101112131415
51.16171819202122
52.23242526272829
1.3031