magyarenglish könyvjelzőnekcím : H-2400 Dunaújváros, Vasmű út 12. | telefon/fax: +36 25 412 220 | mobil: +36 20 801 3316 | e-mail: info@ica-d.hu
Facebook Youtube Twitter Google+ RSS
Keresés
NYITVA TARTÁS JEGY HÍRLEVÉL

70 ÉV / 70 KÉP – Emlékmorzsák az ICA-D fotótárából 1-47

70 ÉV / 70 KÉP – Emlékmorzsák az ICA-D fotótárából 1-47

Esemény | 2020. március 27. - június 11.

Dunaújváros fennállásának hetvenedik évfordulója alkalmából elindítjuk 70 ÉV / 70 KÉP című online képnézegető-sorozatunkat. Szeretnénk a koronavírus-járvány elleni védekezés zárt és nehéz időszakában is életjeleket, apró élményeket adni közönségünknek, így mától hetven napon át egy-egy kép segítségével elevenítünk fel értékes pillanatokat az ICA-D krónikájából.

1. 
Egy kisfiú kapaszkodik fel Cyránski Mária Hajnal (1973) című szobrára a Kortárs Művészeti Intézet elődje, az Uitz Terem előtti téren.  Ez volt Dunaújváros első köztéren elhelyezett aktszobra, mely nem csak a művészet számára kijelölt teret hitelesítette, hanem a művész több fontos állásfoglalását is magában hordozta; például az Élet és Irodalom hasábjain ez idő tájt kibontakozó, Panel-vitáról szóló esztétikai meggyőződését: míg a fősodor vélekedése abban állt, hogy a panelhez mindenképpen valamilyen ritmikus, absztrakt plasztika illene, addig Cyránski szerint „nem a panelhez kell igazodni, hanem az emberhez. Nem a panelt kell igazolni, hanem érvényre kell juttatni az embernek emberire való igényeit.”

2.
Diákcsoport Borsos Lőrinc Jelentéktelen című, 2016-os kiállításán, az ICA-D-ben. Borsos János és Lőrinc Lilla dunaújvárosi projektkiállítása fekete mivolta ellenére bővelkedett a befogadó számára meghökkentő vagy éppen magával ragadó érzéki tapasztalatokban.  A Felvilágosodás igazi arca (2016) című installációra rácsodálkozó csapat is a „sötét anyag” bűvkörébe került.

3.
Nálatok laknak-e állatok? A kérdés a járvány sújtotta jelenben egészen másként cseng, mint 2014 őszén, Szalay Péter: Embert keresek című dunaújvárosi kiállítása idején, melyet valósággal elleptek az élővilág csodálatra méltó teremtményei. Mindeközben a művész kitartóan kereste - és kerestette - velünk az embert… azóta is reméljük, nem hiába!

4.
Múzeumpedagógiai foglalkozás Brückner János Végletes jelenlét című kiállításán, 2017 őszén. Brückner dunaújvárosi projektje a jelenlét és a hiány közösségi és egyéni vonatkozásait járta körbe. Szenvedélyes, törődő anyag volt ez, hol fájdalmas, hol önfeledten boldog tónusokkal. Kiemelkedő sikerét annak is köszönhette, hogy megvalósíthattuk a művésszel a közösségi képalkotás dunaújvárosi együttműködését, egy olyan „színező” programmal, melyben minden résztvevő csapatra izgalmas feladat várt: fényképet készítettek önmagukról, beadták az ismeretlen közösbe, cseréltek, majd mindenki szorgalmasan színezte, amit kapott, azon izgulva, hogy mit lát majd viszont mindebből a megnyitón.

Büszkék vagyunk erre a projektre és a közös munkára a dunaújvárosiakkal és valamennyi közreműködővel – összesen 132 ember dolgozott János kiállításának létrejöttén; a teljesség igénye nélkül csak néhány, a közösségi színezésben közreműködő csapatot említenénk: a Petőfi Sándor Általános Iskola rajz tagozatos diákjai, a Dunaújvárosi Tűzoltóság tagjai, a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet női börtönének csapatai, a Lorántffy Zsuzsanna Szakközépiskola diákjai, a Jószolgálati Otthon Közalapítvány ellátottai és munkatársai, a Dunaújvárosi Röplabda Egyesület, a Cimbora Klub, a Horgász Egyesület és a Gerilla Kertészek csapatai.

5.
Taktikai megbeszélés pihenővel az Újpart Dunaújvárosi Képző - és Iparművészek Egyesületének alkotótelepén, az Intézet előtti járdán, 2012 augusztusában. A közönség számára nyílt alkotó napokon a gyerekek is előszeretettel becsatlakoztak a munkába, a képen éppen Móder Rezső képzőművész és ifjú művésztársa folytatnak eszmecserét és pihennek rá bölcsen a kivitelezés fránya dilemmáira. 

6.
Az ICA-D legendás összművészeti minifesztivál-sorozata, az Éjszakai Átszálló egyik ékkövét elevenítjük most fel, 2007-ből. Szabó Benke Róbert Vizitáció című divatbemutatója túlzás nélkül a kétezres évek Dunaújvárosának egyik legkülönlegesebb szubkulturális történése, a mai napig egyedülálló alternatív divateseménye volt.

Szabó Benke Róbert évtizedeken át építette ruhagyűjteményét, melyből egy, az Átszállóra hangolt válogatást és show-t álmodott meg és vitt színpadra az ICA-D alkalmi kifutóján. A divatbemutatóról és a backstage-ben folyó előkészületekről varázslatos felvételeket őrzünk, melyekből még megvillantunk párat a hetvenes sorozatban, addig is felidézzük Szabó Benke Róbert ars poetica-ját:

„Szabó Benke szinte mindent megkapott gyermekkorában. Volt ott focilabda, kisvasút, sőt még játékpénz is, így mindezek hiányából adódó érzelmi károsulásokkal nem kellett felnőttkorában kompenzálnia. Férfitestben lötyögő lélekként azonban – mivel a gendertudomány az idő tájt ugyanúgy gyerekcipőben járt – babázási igényeit csak nem tudta kielégíteni. Szerencséje volt, öreganyjának szólította, így Vivienne Westwood kihúzta a dugót és rázúdította a babázás tudományát, Király Tamásnak már csak csiszolnia kellett rajta egyet-kettőt. Meg is tette. S mivel ez idő tájt Magyarországon elég rusnyán öltözködtek a népek, Szabó Benke úgy döntött, hogy inkább elgyűjti tőlük a sok kacatot, áldott tehetségével aranyat varázsol a szarból. Így aztán kedvére elbabázgatott, amíg ki nem elégült a magasművészetben, aztán letörölte a homlokáról a véres verítéket, és rágyújtott egy cigire.”

7.
1997. szeptember 12-én 16 órakor Birkás István, a Modern Művészetért Közalapítvány egykori elnöke, Almási Zsolt, Dunaújváros Megyei Jogú Város akkori polgármestere és Marosi Ernő, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportjának volt igazgatója átadta a hatvanas években épült Uitz Teremhez kapcsolódó új épületrészt. Ezzel az aktussal megszületett a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros. Az intézménnyé válás történelmi pillanatát rögzítő felvételen e korszak két további kulcsfigurája is szerepel:  az Intézet koncepcióját, misszióját, tevékenységi köreit meghatározó társigazgatói: Szoboszlai János és Páldi Lívia művészettörténészek. A képen feltűnik még egy fontos személy, aki – dacolva a kiégés folyton kísértő kockázatával - a mai napig rendületlenül építi az ICA-D kiállításait, s akit voltaképp a kiállításépítés dunaújvárosi doyenjeként is tisztelhetünk: Páhi Zsolt. Kevés olyan munkatárs akad, akinek sorsa évtizedes (!) léptékben összefonódott az Intézetével; Páhi Zsolt mellett Bokor Zsuzsának, Deák Nórának, Friedrich Ferencnek, Gyöngyössy Csabának, Rohonczi Istvánnak és Várnai Gyulának jutott ez a különleges kötelék osztályrészül.

8.
Nagy Annamária művészettörténész tart tárlatvezetést a VAS/MŰ – A Dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep négy évtizede című kiállításon, 2016 tavaszán. Az Acélszobrász Alkotótelep és Szoborpark a hatvanas években kialakult alkotótelepi mozgalmak folytatásaként jött létre, és 1974-től egészen a 2000-es évekig meghatározó fóruma volt Dunaújváros kulturális életének. Tizenkét alkalommal került sor a szimpóziumokra, összesen ötvenkét hazai és nemzetközi művész szereplésével. A Duna-parti szoborpark egész Európában egyedülálló látványosság, e különleges és értékes művészeti örökségünk gondozásának fontosságára hívta fel a Kortárs Művészeti Intézet tárlata a figyelmet. A vezetésbe „belehallgat” Schéner Mihály Szöcskéje is (1970, festett, hegesztett vas, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének tulajdona). Az Acélszobrász Alkotótelepet 2017-ben -17 év szünet után – sikerrel újraindította a Dunaferr-Art Alapítvány; akkor Gosztola Kitti, Kaszás Tamás és Szalay Péter dolgoztak munkáikon a Dunai Vasműben, 2019-ben pedig Cseh Lili, Erős Ágost Koppány, Gróf Ferenc és Melkovics Tamás folytatták a hagyományt.

9.
Mivel most jó ideig úgyis szezonja van mindennek, ami háztáji, folytassuk hát a képnézegetést az ICA-D gyűjteményének egy igen csak belterjes darabjával:  A város jövője című munkát Fehérvári Tamás, Petrányi  Zsolt és Várnai Gyula, a Kortárs Művészeti Intézet egykori szakmai stábjából összeállt „házi” formáció, az ICAkru készítette 2003-ban.

A képsorozaton a település létrejöttét, identitását meghatározó kohászati nagyüzem, a Dunai Vasmű kapuépítménye körül burgonyaföld zöldell, a városesztétika másik, szintén emblematikus építészeti eleme, a Víztorony pedig a levendulamező homogén kékjéből emelkedik a magasba, míg a belváros elegáns, békebeli homlokzatai mögött egy új, üzleti negyed felhőkarcolói sorakoznak.  Az újvárosi metropolisz 2003-as víziójában ráadásul azok az ikertornyok is helyet kaptak, melyek évekkel később, a 2011. szeptember 11.-i New York-i terrortámadás következtében megsemmisültek.

A hétköznapi városi realitást játékos iróniával felszámoló mű sok olyan kérdést vet fel, mely túlmutat az ábrázolás konkrét tárgyán, Dunaújvároson, és természetesen a mű megszólítottjai sem kizárólag e város lakói. A világméretű járvány időszakában mi, képfogyasztók is a jövőkép-alkotás elkötelezett hívei lettünk: a kormányozható vagy egyáltalán belátható közeljövő képdarabkáit stoppoljuk, otthon.

10.
Back to basics. Íme, az ICA-D-t működtető Modern Művészetért Közalapítvány első stábja, még az Uitz- termi időkből. A képen (balról jobbra) Deák Nóra, Horváth Kata, Kukucska Judit és Várnai Gyula. Kevesen tudják, hogy az ICA-D gyűjteményének első darabjai az intézmény elődjeként működő Uitz Teremben rendezett időszaki kiállítások anyagából kerültek ki Várnai Gyula ötletének köszönhetően.

1992.-től Deák Nóra és Várnai Gyula, a tárlatok szervezői kérésére a művészek az akkor még alapítás előtt álló intézménynek ajándékoztak egy-egy munkát. Ezekre az adományozásokra már akkoriban jellemző volt, hogy a kiállítás kurátorai tettek javaslatot, „szemelték ki” a gyűjteménybe kerülő alkotást, így a kollekciónak már az ICA-D megalapítása előtt is volt egy érzékelhető orientációja, karaktere. Az 1992-től 1997-ig tartó időszakot a teoretikai hátteret nélkülöző, némiképp ösztönös, ám az idő próbáját kiálló gyűjtés és a művészektől érkező rendkívül sok felajánlás határozta meg.

11.
Teltház az ICA-D egyik legcsintalanabb és legelvetemültebb programsorozatán, a Dr Dzseki és Mr Háj Són, 2000 őszén. A Nyulasi Zsolt és Boda András dunaújvárosi újságíró- fenegyerekek által vezetett élő színpadi talkshow nézői sose tudhatták, mi fog történni a következő pillanatban – de őrült módon így voltak ezzel a meghívott beszélgető partnerek is. Egyedül a díszlet – a fenti képen ebből néhány ernyős állólámpa látszik csupán – volt változatlan, és a rituálészerű bejelentkezés: Kapcsolják be öveiket, hörpintsék ki söreiket!

12.
Parázs munka folyik az Uitz Teremben, az Újpart Képző - és Iparművészek Egyesülete által rendezett nyolc napos családbarát workshop-on, az ABLAK-ZSIRÁF-on, 2018 telén. A kicsiknek és nagyoknak szervezett Kreatív melegedőben az Újpart Egyesület művészeitől és meghívott vendégeitől kaphattunk útravalót ahhoz, hogy megtudjuk, kik vagyunk és kikhez tartozunk.

13.
A Modern Művészetért Közalapítvány első kiállítása az Uitz Teremben: Pauer Gyula szépséghéjakból épített installációja, 1992 januárjában. Pauer Szépségakciója a szobrászat segítségével dokumentálta az első magyar szépségkirálynő választást 1985-ben. Egy furcsa társadalmi eseményt egy furcsa művészeti projekt „vett kezelésbe” a szocializmus idején, sajnos menet közben minden félresiklott, és komoly értékvesztés lett a vége: fiatal, amatőr lányok a szépségkirálynő-vetélkedés és a közéleti felhajtás darálójában embertelen, kizsákmányoló tettek sorozatának estek áldozatául, e folyamat végül tragédiához, a verseny első helyezettje, Molnár Csilla öngyilkosságához vezetett. A tragédiát követően évekig be is tiltották Magyarországon az ilyen típusú versenyzést.

A modellek testéről készített gipszhéjakat ezen a tárlaton egy centrális installációba rendezték, melyre egy hatalmas leplet kellett varrni, hogy rejtve maradhasson, hiszen a csoportba fűzött aktok látványa idő előtt "delejezte" volna az utcai járókelőket. A dunaújvárosi műegyüttesben közép tájt élettelen szépséggel kiragyog egy fehér akt, mely a tragikusan elhunyt szépségkirálynőről, Molnár Csilláról készült, s, melynek bronzból készült változata a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményébe került (s szerepelt egyebek közt egy igen fontos nemzetközi bemutatón, mely elsőként vizsgálta Kelet- Európa művészetét a nemi szerepekre fókuszálva, a bécsi MUMOK Gender Check című, 2009-es csoportos kiállításán).

A kirakati oldalon kifelé fordított tévéken egy werkfilm ment arról, ahogy a művész és segédei a meztelen modelleket gipsszel maszatolják – ezek a felvételek akkoriban úgy szipkázták be az embereket az utcáról, mint a légypapír. A megnyitón Pauer Gyula ragaszkodott hozzá, hogy modellek szolgálják fel a pezsgőt. A kiállítást Körner Éva művészettörténész nyitotta meg, aki később, elkeseredésében egy kisebb jelenettel is hozzájárult az est izgalmaihoz, amikor megtudta, hogy a manökenek ugyanannyi pénzt kaptak a közreműködésért, mint Ő.  A kiállítás rekordnézettséget és jegybevételt hozott, különös, felkavaró emlékét egy héjplasztika őrzi az ICA-D gyűjteményében.

14.
Kreatív  gyerekfoglalkozás az Intézet előtti járdán, 2017 nyarán, a Múzeumok Éjszakáján. A Kortárskodó című programon Várnai Gyula képzőművész, valamint Páhi-Fekete Noémi és Páhi Péter iparművészek vezetésével a gyerekek felszabadultan alkothattak, és megismerkedhettek Az autizmus mint metafora című kiállítás nagyszerű műtárgyaival is.  A képen a sörpadokról ide-oda pattogó Páhi- Fekete Noémi és Várnai Gyula segítik az alkotómunkát.

15.
Egy felnőtteknek szóló program erejéig még maradunk a 2017-es Múzeumok Éjszakájánál: lazulós esti koncert az ICA-D és az Art Café teraszán. A Dalai Dávid zenekar vendége volt Késmárky Szabolcs, a Band in the Pit zenekar frontembere, a fényfestésről Várnai Gyula gondoskodott.

16.
Nicolas Anatol Baginsky Gyilkos szúnyogok című kiállítása az ICA-D-ben,1998-ban. A Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros a kilencvenes években több alkalommal megrendezte az ARITMIA elnevezésű kortárs művészeti fesztivált. Az egynapos sorozatok központi eseménye egy-egy kortárs képzőművészeti kiállítás megnyitója volt, amelyet kortárs zenei-, irodalmi és egyéb programok egészítettek ki. A Goethe Intézet és Hamburg Hanzaváros jóvoltából 1998-ban Nicolas Anatol Baginsky három magyarországi helyszínen mutathatta be korábbi munkáit (C3, Goethe Intézet, ICA-D), melyek közül a Gyilkos szúnyogok című interaktív multimédia-installáció szerepelt Dunaújvárosban, a hatodik Aritmia fesztiválon.

A lesötétített Uitz Teremben hat, mennyezetről lógatott, propeller és spotlámpa alkotta „szúnyog” függeszkedett, flexibilis vezetékeken. A Baginsky alkotta szoftver a térben a közönség által keltett hanghatások erősségétől függően (fütty, susogás, beszéd, kiabálás) vezérelte a propellerek forgási sebességét és a spotok fényerejét, valamint önmagát is szabályozta egy számítógéppel és hangszórókkal kialakított, reaktív rendszer segítségével. A felvétel szépen mutatja  a cikázó szúnyogok aktivitását, felidézve Baginsky kiállításának különleges atmoszféráját.
 

17.
Ellépünk egy pillanatra a fényképektől, mert imádjuk ezt a plakátot. Ráadásul nem csak a dizájn, a tartalom is figyelemre méltó: Faragó Béla Erkel-díjas zeneművész szerzői estje. Az 1993 februárjában megrendezett esemény kiválóan illeszkedett abba a sorba, amit az Uitz Terem 1992 elején megkezdett: olyan kiválóságokat hozott Dunaújvárosba, akiket már egy ország ismert. Ezekkel a társművészeti programokkal, nem titkoltan, azokat az embereket is meg szerette volna nyerni, akiket a zene, az irodalom jobban érdekelt, mint a képzőművészet. A közönségszervezési tervekből formálódott a későbbiekben a kulturális centrum ötlete. 

18.
Faragó Béla szerzői estje az Uitz Teremben, 1993 februárjában, háttérben az ICA-D gyűjteményéből El Kazovszkij Elveszett fej III. című 1989-es festménye. Az Erkel-díjas zeneszerző 1990 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz-tanszékének zeneelmélet és zeneszerzés tanára, jelenleg főiskolai docens. 1977-től napjainkig különböző együttesek tagjaként résztvevője a magyar és külföldi kortárs zenei eseményeknek (Kis Zenei Stúdió, 180-as csoport, E.A.R.), és a szcéna olyan egyéniségeivel dolgozik és koncertezik együtt mint pl. Alvin Curran, Louis Andriessen, Tom Johnson, Steve Reich, Terry Riley, Meredith Monk. Közel száz film-, rádiójáték-, balett-, valamint színházi kísérőzenét alkotott, előadóként mintegy harminc kortárs zenei albumon szerepel. Nagy öröm volt számunkra, hogy elvállalta felkérésünket és egy fergeteges estén Dunaújváros is megismerkedhetett vele.
 

19.
Az ICA-D irodalmi antológiája, az Utószó egyik epizódját elevenítjük ma fel: Esterházy Péterrel Kálnay Adél beszélgetett  2001-ben. Ezzel a fényképpel Esterházy Péterre emlékezünk, aki ma lenne hetven éves. Nem mint nagy író jött el hozzánk, hanem mint egy kedves, intelligens ember, aki mellesleg könyveket ír. Közben tudtuk, hogy elképesztően jó író...

“ …. A mai olvasó olykor ingerülten elégedetlen a mai irodalommal. Hol a történet, hol vannak a szerethető figurák, hol az élet? Ha harc, hát legyen harc, én is olvasó vagyok, én meg az olvasóval vagyok elégedetlen.
Amit a bestseller-listák mutatnak, az nem az értékrend hiánya, ennél gyökeresebb a változás. Mert ha ennyi volna, az azt jelentené, van ez a rend, tudunk róla, elfogadjuk, csak itt nem érvényesül. Az új jelenség, azt hiszem, az, hogy nincs konszenzus az értékeket illetően. Te Mozartot tartod jónak, én Salierit, és akkor mi van?! Ezt most nem részletezem, de hatékonyan tudnám magam alatt vágni a katedrát.
Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van? Rajzolom. A-tól B-ig, és halad és rendben és lineárisan. És mért tetszik események helyett események valószínűségével dolgozni, és mért tetszik össze-vissza beszélni a fényről, hol azt állítván és bizonyítván, hogy az hullám természetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske helyét és sebességét, és mért tetszik fakszizni az idővel is annyit, relatíve sokat?
Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigálni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, azáltal, hogy élni tetszik?
Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni?
Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik…”
(A szavak csodálatos életéből, részlet, 2003)

20.
Különleges ember egy különleges mű előtt. A felvételen Almási Zsolt, Dunaújváros egykori polgármestere veszi szemügyre Fehér Márta Kánon című művét, 1992-ben. Az ICA-D gyűjteményének egyik becses darabja előtt a dunaújvárosi kultúrpolitika történetének tiszteletre méltó, progresszív alakja áll, aki szinte minden megnyitón ott volt (nem csak hivatalból). Almási Zsolt, polgármester kivételes módon értette és támogatta a kortárs kultúrát, és a Modern Művészetért Közalapítvány munkáját. Ezzel a poszttal az Ő személye előtt tisztelgünk.

21.
Két kislány sétál át kézen fogva az Uitz termen, a Fórum – a művészet nyilvánossága című rendezvényen, 2004 kora tavaszán. Petrányi Zsolt, az ICA-D akkori művészeti vezetője szervezte a helyi művészeti (és szellemi) élet boldoguláskódjait kutató programsorozatot.  Az izgalmas kerekasztal-beszélgetések mellé egy-egy dunaújvárosi kötődésű képzőművész – Gáspár Aladár, ifj. Koffán Károly, Moizer Zsuzsa, Páhi Péter, Rajcsányi Artúr és Rohonczi István  - egyéni tárlata kapcsolódott. A helyi művészek és kultúrpolitikusok részvételével rendezett beszélgetések olykor parázs vitákba fordultak, ám a Fórum eseményeinek - a közös ötletelésnek, és eszmecserének – köszönhetően, heteken belül megalakult az Újpart Dunaújvárosi Képző- és Iparművészek Egyesülete. A hivatalosan 2005-ben alapított művész-egyesület a mai napig aktív, értékes szereplője Dunaújváros kulturális életének.

22.
„…Helyspecifikus installáció...ez már 1992 elejétől fontos volt számunkra. Olyat mutatni, ami egyedülálló, ami tényleg nekünk szól...és egy kicsit rólunk is. El Kazovszkij majd egy hétig dolgozott itt, ugyan a festményei a falon voltak, de a helyi papírgyárból kapott hullámkartonokból itt épített meg egy hatalmas installációt. Ide tervezte, itt rajzolta, vágta és itt festette. Nála, vele történt először, hogy bevont minket a munkába, instrukciói alapján festettünk, vágtunk, egy kicsit az alkotó folyamat részesei lettünk...nagyszerű élmény volt. Fantasztikus egyénisége, a beszélgetéseink igazán emlékezetessé tették ezt a rendezési időszakot… „ 
Deák Nóra 

23.
Csákány István képzőművész „lép olajra” saját megnyitóeseményéről, 2018  szeptember 7.-én. A  képen azt a dinamikus, sötétkék inges-nadrágos férfialakot kell kifürkészni, akinek teste és tekintete ellenkező irányba néz, mint a kép bármelyik szereplőjéé. A tekintélyes létszámú közönség már Fehér Dávid művészettörténész megnyitóbeszédét hallgatja, főhősünk azonban jobbnak látta, ha lazít kissé pozícióján a reprezentatív események sodrában.

Az A Holnap helye című nagyszabású képzőművészeti projekt hatalmas sikert és emlékezetes élményt nyújtott a dunaújvárosiaknak, és mindenkinek, aki a kedvéért ideutazott az országból. Büszkék voltunk arra is, hogy vidéken egyedül Dunaújvárosban, az ICA-D-ben nyílt lehetőség Csákány István Sivatag című fantasztikus, világot járt installációját megnézni. Csákány a szintén Düsseldorfban élő és alkotó Robert Olawuyi-val álmodta, majd építette meg a kiállítást, mely bővelkedett a monumentális installációkban, s melyen mindketten éjt nappallá téve dolgoztak. Valószínüleg ezért választottuk az emlékmorzsák sorába ezt az egyébként hétköznapi fotót. Mert valami, számunkra nagyon fontos dolog szépen megőrződött általa: annak a művésznek a karizmája, akit reggel a készülő installáció padlóján fekve találsz, mert már nem volt ereje hazamenni munka után, és aki a finálén inkább kislisszol a reflektorfényből, az esemény és a művek javára. Szerencsénkre, jó páran megfordultak közülük az ICA-D-ben…

24.
1993 egyik legérdekesebb kiállítása az "Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1956." című tárlat volt. A megnyitót Prakfalvi Endre tartotta, aki szerzőtársaival Fehérvári Zoltánnal és Barka Gáborral megírta a gondozásunkban 2007-ben megjelenő Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950–1960 c. könyvet. A kicsi, ám nagyszerű kiadvány mára szinte elérhetetlen, reméljük, a közeljövőben, Dunaújváros fennállásának hetvenedik évfordulója kapcsán kicsit több figyelmet kaphat.

25.
Tettamanti Zsófi múzeumpedagógiai foglalkozása a Pötty-tábor keretében, 2004-ben. A Pötty-csapat éveken át, minden héten összejött egy zenés-mesés-kézműves banzájra az Intézetben. A képen látható kis társaság tagjai közül sokan művészeti vagy kulturális területen tanultak tovább, és felnőtt fejjel is örömmel nosztalgiáztak a „pöttyös” szeánszokról.

26.
Back to basics. Nemes Csaba és Szoboszlai János éppen újrajátsszák egy közös gyermekkori élményüket, a János és én című festmény előtt állva, 2019 telén. A művész és a művészettörténész kisvárdai születésűek, szüleik jó barátok voltak, a felnőttek és gyerekeik gyakran találkoztak. Az Apja neve: Nemes Csaba című, személyes emlékeket feldolgozó festményciklus e bájos-melankolikus darabján a művész vásznain oly sokszor megjelenő, ezerarcú, ugyanakkor összetéveszthetetlen tiszai ártér ezúttal kettejük önfeledt játékának ad otthont. Évtizedekkel később, kicsit visszafogottabban, de ismét a játéké a főszerep: Nemes Csaba átfogó, egyéni kiállítása igazi jutalomjáték volt a Kortárs Művészeti Intézet számára, egy szép évad fináléjaként 2019-ben. Külön öröm volt az is, hogy a művész tárlatvezetésének apropóján ismét meglátogatott bennünket az ICA-D történetének egyik meghatározó figurája, Szoboszlai János, aki igazgatóként a kortárs kiállító intézménnyé válás rögös útját egyengette. Köszönünk mindent, és játsszatok sokat, fiúk! 

27.
Kiss Tibor, a Quimby zenekar frontembere a Dunaújvárosi Tárlaton átveszi Dr. Végh Pétertől, a Modern Művészetért Alapítvány titkárától az Alapítvány díját, 1992-ben. A kétévente jelentkező, szalon jellegű bemutató komoly, évtizedes hagyományokkal bír, s napjainkig fontos kulturális esemény Dunaújváros életében. Tulajdonképpen a legnagyobb olyan képzőművészeti seregszemle, mely a városi művészek új munkáinak bemutatására vállalkozik. A hagyományokhoz híven, minden alkalommal egy szakmai zsűri (művészettörténészek, műkritikusok, múzeumi szakemberek) értékeli az anyagot, és ítéli oda a díjakat. A kilencvenkettes tárlat egyik „favoritja” egy olyan ifjú titán volt, aki szabadon mozgott a különböző művészeti területeken, írt, festett, zenélt (1991-ben Varga Lívius-szal megalapította a Quimby zenekart),s ez idő tájt még javában képzőművész akart lenni. Elszántságát a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett diplomája is mutatja. Kiss Tibor, bár soha nem hagyott fel a képzőművészettel, a kortárs magyar könnyűzenében ért el kiemelkedő sikereket: a dunaújvárosi gyökerű Quimby zenekarbeli munkásságát Artisjus-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével jutalmazták. 

28.
A mai fotó segítségével inkább egy hangulatot szeretnénk elcsípni és átadni, mint egy konkrét történésre vagy produktumra összpontosítanánk. A képen egy maroknyi csapat – több generáció -segít a Dunaújvárosi Tárlat rendezésében, éppen egy szobor csomagolóanyagát igyekeznek megzabolázni, egyesült erővel. A mostani, immár egy hónapot is meghaladó karanténhelyzetben nagyon jóleső érzés, ha a feszültség, az aggódás, a szorongás vagy a kapkodva túlélés helyét, még ha szigetszerűen is, de olykor átveszi egy másfajta állapot: egy pozitív, harmonikus, sugárzó kis pillanat – valamiféle nyugvópont. Nekünk ilyen mentsvár azoknak a közösségi megmozdulásoknak a felidézése, amelyekben az ICA-D közönsége, barátai, az Intézet segítői, a művészekkel és velünk karöltve vettek részt. Önként, egymást és a kitűzött célt segítették itt emberek, és ennek soha nem a szerzésvágy vagy az ego, hanem valami közösséget előre mozdító, tiszta szándék volt az oka. Így volt ez, ha az adó 1 százalékát lehetett odaajándékozni, vagy ha a műtárgyraktár beázására csak a gyors lapátolás volt a válasz, így volt, amikor rendre irdatlan nehéz műtárgyakat kellett megmozgatni vagy fázisceruzát kölcsönadni, vagy zsűrizni, vagy kiállítást megnyitni vagy szöveget fordítani vagy korrektúrázni… így volt ez, és millió köszönet érte! Nagyon várjuk, hogy újra, odabent találkozhassunk!

29.
Zólyom Franciska, az ICA-D egykori művészeti vezetője veti bele magát a műélvezetbe, a Testgyakorlatok című csoportos kiállításon, 2008 tavaszán. A kiváló, manapság a globális színtéren is  egyre nagyobb befolyást szerző művészettörténész és kurátor 2006-ban Berlinből „ugrott ide” egy időre, Dunaújvárosba, hogy az Intézetet vezesse, majd három év múlva útja hasonlóan határozott lendülettel vissza is vezetett a német képzőművészeti színtérre. Jelenleg Lipcsében él, az ottani Galerie für zeitgenössische Kunst-ot igazgatja, s valószínűleg cseppet sem vágyik vissza a magyar intézményrendszer és kultúrpolitika groteszk és ingoványos világába.

A Testgyakorlatok című kiállítás az ICA-D történetének egyik fontos csoportos tárlata volt, és korántsem pusztán azért, mert olyan sztárművészek állítottak ki rajta, mint Bruce Nauman, Yoko Ono vagy Erwin Wurm – hanem, mert a közönség bevonódását, az interaktivitást talán minden eddigi projektnél intenzívebben, elemi erővel igényelte. Elvárta az alkotást, a munkavégzést, a tekerést, az ugrást… valami páratlan svung volt benne, ahogy Zólyom Franciskában is. Mostanában elterjedt egy kifejezés, amelyet a kemény, belevaló nőkre használnak: badass. Nos, a kép önmagáért beszél, aki pedig ismeri Zólyom Franciskát, tudja, hogy mire gondolunk… Tisztelet az igazi, „tökös” nőnek!

30.
A Magyar Absztraktok című szabadidőruha-kollekció bemutatója a Csakoda művészeivel, Menyhárt Norbival, Bogyó Virággal, Murányi Mózessel, Trapp Dominikával, Bálint Bencével és Mécs Miklóssal, a 2014-es Éjszakai Átszállón. Háttérben a Secco & Fresh KO (Keresztes Botond és Szigeti Árpád) mozgalmas Uitz-parafrázisa. Érdemes kicsit jobban megfigyelni művészmodelljeink felsőruházatát, hiszen a magyar absztrakt festészet olyan kiválóságainak művei fedezhetők fel rajtuk, mint Bak Imre, Bullás József, Hantai Simon, Hencze Tamás vagy Nádler István. A csapat átszállós vívmánya nem volt elszigetelt jelenség, a 2010-es években izgalmas trenddé vált Magyarországon: igen sok kortárs divattervező emelt be kortárs képzőművészeti alkotásokat kreációiba. Ami azt illeti, egy nyomott hétfő reggelen mi is szívesen viselnénk ilyen darabokat… 

31.
Talán az első dunaújvárosi paneltuning-projekt, 1993-ból. Várnai Gyula ötlete nyomán született ez a public art - workshop, mely célul tűzte ki, hogy élhető, szerethető vizuális alternatívákat kínáljon a panelházak nyomasztó, szürke felületeinek kiváltására. Az első, szemmel láthatóan igen expresszív tervek gyerekek segítségével készültek. Azóta több felvonása lement a hasonló – színvonalát tekintve igen heterogén - városszépítő törekvéseknek, ezekből egy általunk szervezett, és a közelmúltban sikerrel megvalósult public art projektről hamarosan megemlékezünk, minden jó, ha a vége jó alapon.

32.
Variációk egy témára: a múlt alkalommal felidéztünk egy régi gyöngyszemet a dunaújvárosi paneltuning-projektek történetéből, most pedig egy közelmúltban, 2018-ban megvalósult public art akció sikerét elevenítjük fel. A képen az Inksane Colors tagjai – Joó László (Joe), Pacskó Dániel (Padaone), Boros István (Pöri) és Harsányi Zotmund Bence (Makk) állnak őrt a strázsán, a Római városrészbeli, várostörténeti képciklussal ékesített bástyafal fokain. A nagy népszerűségnek örvendő graffiti megvalósulását a Kortárs Művészeti Intézet és az Újpart Egyesület mellett Dunaújváros Önkormányzata is segítette.

Az emlékmorzsák sorozatunk egyik szerény missziója, hogy Dunaújváros hetvenedik születésnapja alkalmából olyan kulturális megmozdulásokat elevenítsünk fel a közel- és régmúltból, melyek mozaikszerűen összeállva átfogó képet adhatnak arról, mi is a Kortárs Művészeti Intézet tevékenysége, szerepe a dunaújvárosi kultúra terében, hogyan is kontextualizálható egy ilyen intézmény a város történetét, fejlődését elgondolva. Reméljük, eddig sikerült értékes eseményeket, produktumokat, emlékezetes pillanatokat megosztanunk!

A mai fotó azért is érdekes, mert egyszerre két, merőben különböző karakterű városszépítő akció eredménye látható rajta – az egyik a Castellum városrész panelhomlokzatain megjelenő, a városrészhez köthető régészeti leletkincs motívumaiból építkező, pasztellszínekben kivitelezett murális alkotás, a másik az Inksane Colors várostörténeti témájú, archív fotókból készült, szalagszerűen, a bástyafal ívén végigfutó képciklusa. Mi úgy tudjuk, az itt lakók ez utóbbit nagyon megszerették, bízunk benne, hogy sok hasonlóan szerencsés művészeti beavatkozásnak lehetünk még tanúi és részesei a jövőben is. 

33.
Készülőfélben az Autizmus mint metafora című csoportos kiállítás, 2017 nyarán. Éppen Kiss Ervin Gábor képzőművész gombostűzi fel egyenként a rajzokat, aki szelíd és precíz alkatánál fogva gyakran „berántható” ezekbe a finom, pontosságot és türelmet igénylő feladatokba.  A nagyszabású, két helyszínen (Az ICA-D mellett a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban) megrendezett kiállításon, nem csak kortárs képzőművészek szerepeltek olyan munkákkal, melyek tartalmukban, témájukban vagy alkotói módszerükben, attitűdjükben reflektáltak az autizmusra, hanem autizmussal élő alkotók - Bihari László (az Ő rajzainak installálása folyik éppen), Farkas Ádám, Lakatos Renáta, Stadtmüller Tamás, Szappanos István, Varga Máté, Vedres Dávid, Vreczenár Viktor- is. E két, a társadalom életének főáramától a maga sajátos módján elszigetelődő csoport, az autizmussal élők és a művészek alkotásaiból a kurátoroknak – Tarr Hajninak, Izinger Katinak és Deák Nórának – sikerült egy olyan izgalmas, érzékeny kölcsönhatásokkal, váratlan összerezgésekkel bíró anyagot összeállítaniuk a kiállításra, mely még a legrutinosabb kiállításlátogató számára is meglepetést tartogatott.

34.
Helyi buszjárat, kisebb gellerrel, 1994-ben. Gerber Pál életrevaló és meghökkentő művészete már a kilencvenes évek elején felbukkant Dunaújvárosban, az Uitz Terem Innocens című, csoportos kiállításán. Ám a művész nem csak a kiállítótérbe csempészett egyensúlylazító szövegeket; feliratozott buszaival („Vaj, amely ok nélkül romlik. / Föld, amely kapálás nélkül sarjad. „) a dunaújvárosi hétköznapok állóvizét is felkavarta… Ez a fotó az egyik legszebb példája annak, mit is változtat meg az életünkben a kultúra. Valami történik, és még ha nem is tudjuk maradéktalanul megérteni vagy befogadni, az az érzésünk támad, hogy valami különös zajlás részeseiként, igenis számít, hogy élünk, igenis számít, hogy itt vagyunk. 

35.
Közösségi puhatolózás a 2005-ös Sensus Communis című Éjszakai Átszállón. ROHO interaktív „Tipi-tapi” installációja tulajdonképpen a fekete dobozok családjába tartozik, hiszen minden benne van, amit nem ismerünk, de meg akarunk ismerni. A hozzáférés azonban szándékosan korlátozott, hiszen kizárólag a tapintás útján tájékozódhatunk, csak a suta kotorászás, tapogatózás jut osztályrészül… A  doboztérben fonott vessző, csontok, szőrme – a legkülönfélébb tapintású anyagok rejtőztek, középen pedig az éppen átellenben kutakodók kezei gabalyodhattak egymásba, így a közönség nem csak a zsákbamacskával, hanem egymással is ismerkedésbe elegyedett.

36.
Marvel-akcióhőst megszégyenítő jelenlét, 1996-ban, a Dunaújvárosi Főiskola öntödéjében. Várnai Gyula képzőművész St.Auby Tamás huszonnégy ólomharangjának öntésében segédkezik. Az egyenként csaknem ötven kilós harangokat a földre „szórva” installálták az Uitz Teremben. A kiállítást  Krasznahorkai László író nyitotta meg, akinek e naptól fogva igen különleges kapcsolata alakult az Intézettel. De erre majd egy másik poszt alkalmával derül fény.  St.Auby kiállítása egyszerre volt puritán és drámai; a szokatlan jelenséggel a közönség nem igen tudott mit kezdeni, így a Modern Művészetért Alapítvány stábja rendszeresen levadászta az utcáról a járókelőket, és mindenkivel beszélgetést kezdeményezett a műről. St.Auby Tamás huszonnégy ólomharangja szerencsére az ICA-D gyűjteményébe került, s az évek-évtizedek alatt megfordult néhány figyelemre méltó kiállításon: például a Műcsarnok 2004-es,  Elhallgatott holocaust című csoportos tárlatán, 2018-ban az AQB Project Space-ben rendezett Életjel című gyűjteményes bemutatón, 2019-ben pedig nagy utazásra indult, a kolozsvári Centrul de Interes (az egykori Ecsetgyár utódjának) intézményében rendezett nagyszabású gyűjteményes kiállításon mutattuk be, ahol a tágas, fehér központi térben (a maga gyönyörű-nehéz módján) újra tündökölhetett.

37.
Duliskovich Bazil építi installációját, 2014-ben, az ICA-D Pincegalériájában. A csekély előkészületi időszak és a filléres költségvetés ellenére a művész egy bevállalós projektkiállítást valósított meg nálunk.  A lét bizonyítékai című tárlat a látogatót egy fiktív élettörténet rekonstruálására ösztönözte, személyes emléktárgyak, fotók, iratok helyett műtárgyak segítségével. A szikár és enigmatikus  festményegyüttest a művész objektekkel, installációkkal egészítette ki, köztük egy kimondottan a dunaújvárosi közönségre hangolt, helyspecifikus videóinstallációval. A fotón Bazil éppen ezt a monumentális, terepasztalra emlékeztető installációt állítja össze, darabról darabra. Ez az ember nélküli, fokozatosan zilálódó, posztindusztriális tájrészlet a rávetített videóval egységben, a hol finoman elszivárgó, hol kíméletlenül zajló idő néma áldozataként más élményt nyújtott a dunaújvárosi közönségnek, a Dunai Vasműhöz kötődő, múlt- és jelenbeli élményei, az acélvárosban való nevelődése, létezése miatt. Mintha a saját városunk disztópiáját láttuk volna bele azokba az álomszerű képvillanásokba.

38.
Remzsőné Farkas Éva Mária képzőművész és kislánya egy képet festenek az Újpart Egyesület 2017-es, Kreatív kurzus című alkotótelepén. Éva édesanyaként is megpróbál rendszeresen időt szakítani az alkotómunkára, és igyekszik a gyerekeket is megismertetni a művészetekkel, a család a Duna- partról vagy a játszótérről gyakran beugrik hozzánk az Intézetbe, hogy megnézzenek egy kiállítást. Mai posztunkkal az édesanyáknak mondunk köszönetet, mi több, szeretnénk a mostani karanténhelyzetben elcsüggedő, túlterhelt anyukákat is megvigasztalni; azt üzenjük Nekik, hogy tudjuk, mennyi munka van ebben a műfajban, és le a kalappal! Ez az Anyák napja egy kicsit szomorú mindenkinek, aki nem ölelhette meg a szeretteit. Gyerekek, Anyukák, Nagymamák és Unokák, ne csüggedjetek, túl leszünk ezen!

39.
Az Amadinda együttes zenél Bukta Imre, Gerber Pál és Kicsiny Balázs Innocens című kiállításán, az Uitz Teremben, 1994-ben. A háttérben Bukta Imre egész falat betöltő, kukoricából készült fantasztikus installációja, az Okos táj, mely az 1993-as Velencei Biennálén is szerepelt. Az ütőegyüttes koncertjét a Világhírű előadóművészek Dunaújvárosban című sorozat keretében láthatta a közönség.
A képen a zenekar tagjai Rácz Zoltán, Bojtos Károly, Váczi Zoltán, Sárkány Zsolt, akik az estről hazafelé tartva balesetet szenvedtek, amit a hangszerek ugyan megúsztak, de egy zenész a dunaújvárosi kórházba került.Így a stáb egyetlen férfi tagja, Várnai Gyula járt be hozzá látogatni, felépüléséig.

40. 
A képen az 1996-os dunaújvárosi Hol élünk? Fesztivál egyik záróeseménye látható. Az aktuális rendezvény a híd tematikája köré szerveződött, a finálén pedig a Városháza téren landolt is egy, hála a Modern Művészetért Alapítvány ötletének, Juhász Péter tervezőnek, és az általuk koordinált, lelkes csapat munkájának. Miután a papírhíd közösségi építésének ötletét felkarolta a Duna Pack – ez az időszak a támogatói légkör szempontjából igen kedvező volt-, és alapanyaggal megtámogatta a projektet, hetekig dolgozott az önkéntes csapat a jéghideg csarnokban, hogy a hidat megépítse. Ahonnan aztán egy kölcsönkamion szállította a Városháza térre és egy szintén szívességből dolgozó daru segítségével, a sűrű hóesés közben megtörtént a fesztivált jelképező híd felállítása. A Hol élünk? Fesztivál egy olyan országos szintű kezdeményezés volt, mely két héten át kulturális, művelődési programokkal töltötte meg az adott település életét. Elsőként Szolnokon, azt követően Dunaújvárosban jelent meg, ahol aztán 1994-től 1998-ig kétévente megrendezték. A programok, események nem csak a Hol élünk? kérdésre, hanem sokszor egymásra, a művelődési színtér szereplői által megfogalmazott friss üzenetekre is reflektáltak. A „hídépítős” 1996-os fesztivál keretében az Uitz Teremben Ravasz Erzsébet emlékkiállítást láthatott a közönség.

41.
Nagyágyúk az Uitz Teremben: Krasznahorkai László megnyitja St.Auby Tamás kiállítását.  Ez volt az a bizonyos (A Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója című) kiállítás a huszonnégy ólomharanggal, 1994-ből, amelyet már egy korábbi posztban felidéztünk.
A napjainkban többnyire Amerikában élő Krasznahorkai László 1982 óta szabadfoglalkozású író, aki a szovjet rendszer összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyeit. Gyakran tér vissza Németországba és Magyarországra, de hosszabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban.
A Kossuth-díjas, rangos nemzetközi és amerikai díjakat besöprő Krasznahorkai László mára egyike a kortárs magyar irodalom legfontosabb alkotóinak. Műveit több mint húsz nyelvre fordították le, és külföldön is a legismertebb magyar írók között tartják számon.
Az 1994-es megnyitó volt Krasznahorkai László első dunaújvárosi színrelépése, melyet aztán - a Kortárs Művészeti Intézet iránti szimpátiája, majd szeretete miatt – szerencsére több is követett. Legutóbb 2017-ben, az Utószó Irodalmi Antológia vendége volt, akkor Gyöngyössy Csaba a Báró Wenckheim hazatér című, egész életművét összegző regényéről beszélgetetett vele. Az eseményt követően még sokáig ott maradt mindenki az Uitz Teremben, a közönség hosszú sorokban, türelmesen várt a dedikálásra.
A kötetről szóló beszélgetés a vártnál is hosszabb előkészületet igényelt, mert Krasznahorkai László kiadója olyan magas honoráriumot kért a szereplésért, melyet nonprofit vidéki kulturális intézmény nehezen tudna kigazdálkodni. Így Deák Nóra, az ICA-D igazgatója kitartó, többkörös, az érzelmekre nyíltan apelláló egyeztetés után, sikerrel le tudta faragni a  kívánt tiszteletdíjat. Ezután, a szokásos pénzügyi-adminisztrációs forgatókönyv helyett a következő történetet mesélte:
„A program honoráriumáról hosszan egyeztettem a kiadóval, mert a pénztelenségünk már-már veszélybe sodorta a tervezett rendezvényt. Végül megállapodtunk egy erősen megkurtított összegben. Megkötöttük a szerződést. Aztán megérkezett Krasznahorkai László és a beszélgetés elején azt mondta: -„Hallom, Önöknek fizetniük kell azért, hogy én itt legyek. Ez hogy lehet? Én szeretnék fizetni azért, hogy itt lehetek.” – majd arra hivatkozva, hogy évek óta figyelemmel kíséri az Intézet munkáját, és nagyra becsüli erőfeszítéseinket, elővette a pénztárcáját és fizetett. Gyorsan hátra szaladtam az irodába, fogtam egy üres papírt, és kézírással rögzítettem az adományt….Azon az estén, annyi hullámvölgy után, tudtam, hogy érdemes.”

42.
A mai posztot –kár lenne tagadnunk- kimondottan inspirálta az Isztambuli Egyezmény körüli hazai ámokfutás.  A képen a bepöccent Fajgerné Dudás Andrea és Füsun Ipek, a Trendbontás című program performerei. A rendhagyó kortárs művészeti esemény olyan „vegyes párosok” közreműködésével jött létre, melyek egyik tagja a divat, másik pedig a képzőművészet területéről érkezik. A két kreatív, egymást csak hírből ismerő ember különös, ám inspiráló találkozásáról, első közös művészeti megmozdulásáról szólt a Kortárs Művészeti Intézet 2018-as programja. Fajgerné Dudás Andrea és Füsun Ipek, valamint Várnai Ágnes és feLugossy Laca alkalmi együttműködésének köszönhetően egy-egy különleges performanszt csíphetett el a közönség, egy kis beszélgetős levezetéssel.

A képen a nagyfeszültség kisülése után az In the name of című performansz, melynek során a két művész hagyományos női szerepekre utaló tárgyakat semmisített meg, ugyancsak hagyományosan női tevékenységekhez köthető eszközökkel. A performansz romboló tevékenysége a művészek direkt reakciója volt a jelenlegi európai kulturális hagyományban elfogadott női szerepekre és az azok kialakulásában és megkövesedésében közre játszó művészet történeti szerepére. Fajgerné Dudás Andinak még halálfélelme is volt, a szintén elsöprő erejű alkotótárssal, Ipekkel közös aprítás közben. A Trendbontás egy jó kis kezdeményezés volt, reméljük, mihamarabb folytatása következik.

43.
Professzionális kultúrafogyasztó a Fekete fény (2019) című kiállításon – ez a gyönyörű kislány mindent megtett, hogy ne csak értő, de óvó kezekben is lehessen Szabó Zsófia munkája. A Fekete fény című kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a Kortárs Művészeti Intézet együttműködésében valósult meg. A csoportos tárlatot - Mucsi Emese kurátori és Barakonyi Szabolcs társkurátori közreműködésével - az 1999. évi teljes napfogyatkozás huszadik évfordulója alkalmából rendeztük, melyen nagy örömünkre bemutathattuk a Dunaújvárosban, 1999. augusztus 11-én forgatott, Fekete fény című kollektív filmet is, mely nem csak az égi jelenség, hanem a dunaújvárosi vonatkozás miatt is különleges élmény volt közönségünknek.

44.
Egyszerűen nem tudunk kifogyni a szívünknek kedves emberekből – a képen Betuker István festőművész és Perenyei Mónika művészettörténész, István ICA-D-s kiállításának megnyitója előtt, 2015-ben. Ezúttal két olyan emberre fókuszálunk, akiknek jövőbeli tevékenysége reményeink szerint valamilyen formában mindig meg fogja találni a kapcsolódási pontot az Intézettel. Nagyon sok olyan művész, művészeti szakember, előadóművész, irodalmár, zenész él ebben a kis országban (vagy éppen azon kívül) akikkel egyszer s mindenkorra talonba tettük a közös munka lehetőségét, mert annyira becsüljük és szeretjük őket. Az emlékmorzsák képnézegető sorozata arra is alkalmat teremt, hogy ebből a szerencsés bőkezűségből minél több arcot, karaktert, minél több jó kiállítást vagy eseményt megvillanthassunk.
Perenyei Mónika művészettörténész az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének munkatársa a Kortárs Művészeti Intézet munkájába többféle módon, rendszeresen bekapcsolódott: megnyitó beszédei, recenziói, kurátori munkája mellett a magyar színtér azon kevés szakembere közé tartozik, aki különösen sok időt és figyelmet szentelt az ICA-D gyűjteményének; A médiumok velünk vannak című könyvében a dunaújvárosi kollekció fotóalapú műveit tanulmányozta a technikai képalkotás kortárs művészeti gyakorlatainak szempontjából.
Betuker István – nekünk Pityuka - Kolozsvárott élő és alkotó festőművész, szerény, ám annál tehetségesebb képviselője annak a kolozsvári festőkörnek, aki a kétezres évek elején felforgatta a nemzetközi kortárs művészeti színteret. Három évvel a Műcsarnok Európai utasok című, kolozsvári művészeket és színteret bemutató csoportos kiállítása után ugyanolyan lelkesedéssel mondott igent egy sokkal szerényebb, vidéki intézmény, az ICA-D kérésére, pedig az előkészületi idő és a költségvetés is igen szorongató volt akkoriban. Rengeteget dolgozott a bemutatóra, új, éppen csak megszáradt vásznait még az utolsó körrel, kisautójával hozta a kiállítótérbe. Ez volt az első nagy egyéni kiállítása Magyarországon, mely nagy sikert aratott. A tárlat kedvéért Dunaújvárosba látogatott a Román Köztársaság Magyarországi Nagykövete, Alexandru Victor Micula Úr is, akinek személyében szintén egy elragadó embert ismerhettünk meg. A Pityuval közös munka 2019-ben új szintre lépett, immár a Centrul de Interes-es művészcsapattal hoztunk össze egy jó kis csereprogramot – köztük olyan kiváló művészekkel mint Veress Szabolcs, Berszán Zsolt, Florin Stefan, Alin Bozbiciu, Alex Mirutziu, Radu Comsa…

45.
Nem járványügyi protokoll és nem is Hitchcock-feldolgozás. Lőrinc Lilla és Borsos Janó dolgozik az ICA-D Pincegalériájában, a Jelentéktelen című, 2016-os kiállításuk végefőcím alkotásán. A passzív-agresszív, rafinált installáció építésének hajrájában Janó éppen azt a propellert szereli, mely automatikusan szétszórja a fekete festéket (mi mást, ha Borsosékról van szó) a profi gyilkosság helyszínére emlékeztető, precízen kimaszkolt térben. (A Pincegaléria falain a következő felirat bontakozott ki: NEVER ENDING SORRY.) Borsos Lőrinc gondosan kiszámítja lépéseit, hogy hideglelős svunggal a közönség szeme elé hányhassa a szomorú igazságot. Köszönjük, srácok! 

46.
A mai fotó a Kortárs Művészeti Intézet „Nemzeti Kulturális Emlékhellyé” nyilvánításának aktusát eleveníti fel.  Emlékeink szerint az ICA-D volt az első intézmény 2012 telén, melyre a Nemzeti Művészetért Alapítvány - Antal Balázs, Farkas Roland, Horváth Tibor, Mécs Miklós és Radics Márk - ünnepélyes keretek között, szomorúan pislákoló mécsesek fényében feladta az utolsó kenetet. A fanyar tiszteletadásra rövidesen a Műcsarnok portikuszán is sort kerítettek a fiúk, de volt, hogy a balatonboglári Kék Kápolnáig sem voltak lusták elmenni, hogy a kormány kultúrpolitikájának áldozatául esett kiállítóhelyektől méltó búcsút vehessenek.
A Nemzeti Művészetért Alapítvány akciója a 2012 telén megrendezett Világosan itt áll! című, szuperjó FKSE-kiállítás ideje alatt zajlott. Ha kis országunk bel-és külügyeinek progresszióját  ettől a 2012-es dátumtól napjainkig áttekintenénk – különös tekintettel a művészeti színtér létlehetőségeit, átlagállapotát nagyban befolyásoló kultúrpolitika elmúlt nyolc évére, erős késztetést éreznénk, hogy hetente-havonta visszahelyezzük a járdára ezeket a mécseseket. Vagy praktikus volna inkább lebetonoztatni őket.
Az ICA-D mintegy huszonöt éves tevékenységének tudományos igényű áttekintése, feldolgozása komplex, a stáb jelenlegi teherbírását meghaladó feladat, amiben üdvös volna kívülről érkező szakembereket motiválva,  hosszútávú ütemterv szerint, módszeresen haladni. E nagy egészen belül roppant izgalmas lenne megvizsgálni, végig szálazni, hogy a kritikai művészet hogyan is jelent meg az évek, évtizedek során a dunaújvárosi intézmény égisze alatt, hiszen jobbnál jobb projektekről van szó, melyek politikai-társadalmi kontextusa, vagy városi háttértörténete is külön megérne egy misét.
Jó volna interjúkat készíteni, adatokat, képanyagot gyűjteni és rendszerezni, aztán valahogy publikálni az eredményeket, hiszen nálunk túlzás nélkül a tíz ujját megnyalná az a művészettörténész, aki hajlandó volna beletenyerelni velünk egy ilyen munkába.
Ott volt például 2009-ben Andreja Kuluncic dunaújvárosi public art - akciója, melyhez 20 000 db szórólap készült, s melyet az utolsó pillanatban, az Intézet másnapi bezárásával fenyegetve cenzúrázott a politika.  Vagy mesélhetnénk arról, hogy mi volt a baj Sugár János Elnézést feliratú, utcára installált táblájával. És persze arról is, hogyan csapott át egy, L. Simon László, (volt kultúráért felelős államtitkár, az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának volt elnöke, a Nemzeti Kulturális Alap egykori alelnöke) által lelkesen abszolvált, ugyanakkor a közönség nézőpontjából sajnálatosan öncélú politikai monológba a 2013-as Őszi Szalon megnyitója, melyen sajnos egyetlen Borsos Lőrinc-mű, a „Manifesztum Jóról és Szarról 1.0”  kapott váratlanul erős figyelmet. Vagy, hogy mi az Istent kerestünk mi a felcsúti stadionban… És ez még csak a jéghegy csúcsa…

47.
Szívünknek kedvesek – Páhi Fekete Noémi iparművész éppen átveszi az Önkormányzat díját Bokor Zsuzsától, Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzatának kulturális ügyintézőjétől, a 2014-es Dunaújvárosi Szlalom című kiállítás megnyitóján. A dunaújvárosi képző- és iparművészek életében különös jelentőséggel bír ez a kétévente megrendezésre kerülő seregszemle, melyen együtt mutathatják be legfrissebb alkotásaikat, tájékoztathatják a vizuális kultúra iránt érdeklődőket arról, hogy hol áll ma az országosan is elismert „dunaújvárosi művészet” – milyen irányt vett az elmúlt két évben a már „befutott” alkotók munkássága, és kik az újonnan érkező, feltörekvő generáció tagjai.
A 2014-es tárlat anyagát Muladi Brigitta, Szabó Noémi művészettörténészek valamint Szalóky Károly műkereskedő, a Várfok Galéria tulajdonosa zsűrizték, akik egyhangúan elismerően nyilatkoztak Páhi Fekete Noémi munkáit látva. Noémi nem csak tehetséges fotóművész, de tanári munkája is figyelemre méltó; diákjait rendszeresen hozza az ICA-D-s kiállításokra is. Az Újpart Képző-és Iparművészek Egyesületének aktív, fontos figurája. Reméljük, hogy a sok csoportos tárlat után egy komolyabb egyéni kiállításon is bemutathatjuk majd munkáit.
Bokor Zsuzsa Dunaújváros Polgármesteri Hivatalának humán osztályát erősíti, évtizedek óta egyengeti a városi kultúra döntéshozói folyamatait, és az ICA-D-t működtető Modern Művészetért Közalapítvány kuratóriumának oszlopos tagja. Rengeteg sikeres kulturális projekt, értékmentő megmozdulás fűződik a nevéhez, a helyi kultúrtörténet vonatkozásában hatalmas enciklopedikus tudással bír. A kortárs művészetek igazi szerelmese, aki reméljük, mindig otthon érzi majd magát az Intézetben.

1%

2020. májuselőző hónapkövetkező hónap
HKSzCsPSzV
18.123
19.45678910
20.11121314151617
21.18192021222324
22.25262728293031