Perenyei Monika: Fotóhasználat a kortárs művészetben
Kutatás | 2011. január 3. - december 30. 15:10
Kutatásaim tárgyát, vagyis az ICA-D gyűjteményének fotó / fotóalapú részét, olyan a jelenben is alakuló, megkerülhetetlen életművet létrehozó alkotók munkái teszik ki, mint : Beöthy Balázs, Németh Hajnal, Bozsó András, Csontó Lajos, Gerhes Gábor, Gerber Pál, Gyenis Tibor, Várnagy Tibor, Eperjesi Ágnes, Gémes Péter (1951-96), Jokesz Antal, Keserüe Zsolt, Koronczi Endre, Szabó Dezső, Szacsva y Pál, Komoróczky Tamás, Nagy Kriszta, Szűcs Attila és Gál András. (illusztráció: Beöthy Balázs - Németh Hajnal: Néha Hajnal – Bárhol Balázs 1., 1997–1999)
A kutatási és publikációs projektet a Nemzeti Kulturális Alap támogatja
Fotóhasználat a kortárs művészetben
A rendszerváltás során/óta létrejött, a kortárs művészetünket kontextualizáló tanulmányok jobbára a tradicionális áramlatok és irányzatok felőli ráközelítésből (Tatai Erzsébet: Neokonceptuális művészet Magyarországon), a marginalizált nézőpontok diskurzusba emelésének vitathatatlan igényéből (testkép és identitás problémaköre Sturcz János A heroikus ego lebontása című könyvében, a gender kérdésköre Hock Bea: Nemtan és pablikart című kötetében), vagy a technika- és eszközhasználat sokszínűségét fel- és elismerő szükséges állapotjelentési szándékból születtek. (L. Molnár Mária: Print, projekt, plakát, tapéta).
Az elmúlt húsz év kortársművészeti produktumait narratívába rendező tanulmányokat átlapozva azonnal szembetűnik, hogy az elemzés tárgyát képező munkák jelentős hányada fotográfia, illetve fotó alapú. Szembetűnő azonban az is, hogy e munkák technikai megjelölésénél bizonytalanság uralkodik. Ezzel összefüggésben a jobbára kultúra- és ideológiakritikai alapokon végigvitt elemzések, leginkább a szüzsére koncentrálva, mellőzik az alkotói processzus, valamint a technikai és technológiai meghatározottságok leírását, illetve a médiumként működő képalkotó eljárások specifikumainak, mediális mibenlétének egyáltalán nem elhanyagolható, mert jelentésgeneráló kibontását, felfejtését.
Ennek mellőzése a fotográfiai, illetve fotó alapú munkák esetében nem egyszerűen űrt hagy maga után, hanem a lehetséges jelentések felismerésének és kimondásának „elfelejtésével” elszegényíti a kritikát. Először „csak” a mediális sajátosságokkal „operáló” alkotókat és alkotásokat izolálja, ám hosszú távon ezen keresztül a művészettörténet diszciplínáját magát is. A művek témájában látványosabban (érthetőbben, egyszerűbben, de felületesen) kifejezésre juttatható kritikai attitűdöt díjazó recepció és kritika beáldozza a képzőművészet lehetőségeinek egy jelentős részét: a művek mediálisan közvetíthető jelentésárnyalatait, a médiumok sajátosságainak megértéséből kibomló felismeréseket, a médium specifikumokra reflektáló mediális megoldásokban rejlő kritikai állásfoglalást.
E kínos hiánynak a korrigálása a fotográfiai munkák esetében különösen fontos lenne, hiszen egy olyan médiumról és képlétrehozó eljárásról van szó, ami meghatározó nem csupán látásmódunk alakulásában, de a mindennapi társadalmi és kulturális gyakorlatainkban is. (Az egész művészeti intézményrendszer – múzeum, interpretációs gyakorlatok, a művészettörténet diszciplínája, műkereskedelem, könyvkiadás - értelmezhető a fotográfia viszonylatában, például.) A fotografikus kép létrejöttének és működésének analitikus megközelítése a digitális technológiák megjelenésével és terjedésével még inkább sürgetőbbé vált. Az indexikus és ikonikus jelként is felfogható analóg fotografikus kép kikerül a mindennapok gyakorlatából, ám a digitálisan generált képalkotás, a CGI is a fotografikus képet tekinti mértékadónak és mímeli azt, bár már annak csak ikonikus aspektusát hordozza. Művészeti vonatkozásban tehát azért különösen fontos a fotográfia mediális vonatkozásainak feltárása és tárgyalása, mert egy kettős természetű médiumról van szó. Kettőssége éppen abban rejlik, hogy egy képet létrehozó, vagyis a képhagyománnyal is folytonosságot teremtő, ugyanakkor a képek reprodukálására és továbbítására is alkalmas technikai eljárás. Művészeti, analitikus megközelítése épp e kettősségében rejlő lehetőségeket és buktatókat vallatja.
A fotóelméletet a mai napig izgalomban tartja a fotográfia indexikalitásának kérdése. Ez a problémakör azonban egyéb fotóspecifikumokkal is összefüggésbe hozható, például a fotografikus képek temporalitásának kérdésével. A nyomrögzítés lehetőségéből adódóan az analóg fotót a múltbéli jelenlét megidézőjeként értékelő értelmezés helyett, az indexikalitás a jelen fotóelméleteiben – a hatvanas és hetvenes évek alkotói gyakorlataiból kiindulva - sokkal inkább a fotó performatív aspektusa kapcsán kerül előtérbe. Ez a performativitás a késleltetés és ismétlés technikáin keresztül leginkább a be nem látható folyamatok - adott esetben játékos - dokumentálásában, illetve e folyamatokban való fotografikus részvételben érvényesül, s eltávolodik a melankolikus barthes-i hagyománytól, a már létező jelenségek fotó általi zárványosításától.
A fotográfiának a performativitással összefüggésbe hozható sajátos működése feltűnik a hazai színtér fotógyakorlataiban is, ahogy ez mind a hetvenes évek experimentális fotóhasználatából, de a rendszerváltás sodrában már alkotó, vagy éppen akkor induló generáció munkáiból is kiderül. Feltűnő, hogy a kilencvenes években induló alkotók előszeretettel használták a fotó médiumát, mondhatni nagyobb kedvvel, mint ma. Hirtelen fotóalapú életművek kezdtek kibontakozni. Ugyanakkor alapos, az alkotókkal folytatott interjúkból is táplálkozó kutatást igényel a fotografikus kép, illetve a fotográfiai eljárás akkori használatának elemzése, a következő problematikák / kérdések bevonásával:
- a közelmúlt experimentális fotótermése és a fiatalok elképzeléseinek, ismereteinek relációja
- a nemzetközi és hazai fotóelméletek és fotómunkák ismerete / nem ismerete
- az alkotói preferenciákban a fentebb említett mediális kérdéseknek van e egyáltalán szerepe, ha igen, hogyan, ha nem, miért nem?
- az új képalkotó eljárások helye az alkotói elképzelésekben
- a változó vizuális környezet hatásai és kihívásai
- az új gazdasági berendezkedésből fakadó új intézményi lehetőségek és feladatok
- valamint a technológiai és financiális lehetőségek és az alkotói elgondolások egymást meghatározó mértékének kérdései
Kivételesen szerencsés, hogy a kilencvenes évek második felében megnyíló ICA-D sokat ígérő megnyitása nem csupán kiállítási lehetőséget és közösségi helyet teremtett a kilencvenes években induló generációnak, hanem munkáikból egy gyűjtemény is létrejött. A több mint 200 darabból álló gyűjtemény negyede olyan fotó, illetve fotóalapú munkából áll, mely az eddig részletezett témám szempontjából kulcsfontosságú. Ezek a munkák egy helyen, összegyűjtve tanulmányozhatóak. Cseppet sem elhanyagolható tény, hogy az empirikus kutatásaim tárgyát, vagyis az ICA-D gyűjteményének fotó / fotóalapú részét, olyan a jelenben is alakuló, megkerülhetetlen életművet létrehozó alkotók munkái teszik ki, mint : Beöthy Balázs, Németh Hajnal, Bozsó András, Csontó Lajos, Gerhes Gábor, Gerber Pál, Gyenis Tibor, Várnagy Tibor, Eperjesi Ágnes, Gémes Péter (1951-96), Jokesz Antal, Keserüe Zsolt, Koronczi Endre, Szabó Dezső, Szacsva y Pál, Komoróczky Tamás, Nagy Kriszta, Szűcs Attila és Gál András.
A fentebb felvázolt fotóspecifikumok (analóg-digitális váltás, indexikalitás / performativitás) egyben kutatásaim szempontrendszerét is jelentik. Ugyanakkor arra a kérdésre is keresem a választ, hogy a hetvenes évek nem hivatalos praxisában egyaránt erősen jelenlévő, főleg a fotográfia képzőművészeti / experimentális használatában megvalósuló médiumtudatos, médiumanalitikus elkötelezettségnek vagy érzékenységnek mennyire volt a rendszerváltás során, a kilencvenes években induló fiatalokig ható folytonossága? Vagy a kilencvenes évek „kirobbanó” fotóhasználata valamilyen egészen más kulturális hatások és a vizualitást érintő elgondolások mentén bontakozott ki?
Perenyei Monika
(1) pl. Beke László, Körner Éva, Peternák Miklós, Bán András, Forgách Péter írásai, bővebben lásd: Perenyei Monika: Permanens mediális forradalom. Magyar Lettre. 2010/nyár