Megnyitószöveg Móder Rezső ErőtérEtűdök című kiállításához
Ha végigtekintünk Módernek az itt kiállított képein, ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Apró és nagyobb, de emberléptékű vásznakon, finom, szabad asszociációs, olykor gépiesnek ható síkgeometrikus absztrakt motívumhalmazt vélnénk látni, s szinte már ítélünk is, hogy ezek a művek a szobroknak a síkváltozatai lennének, amikor közelebb hajolva egy érzékeny költőiséggel, sok humorral és könnyedséggel megrajzolt, nagyon is meghatározott jelrendszert olvashatunk, amiben nemcsak a tér meghatározott, hanem a földrajzi helyzet, a lokális környezet a helyi kultúra is. Vannak vásznak, melyeket a hunyorított szemmel egy vonalnak látszó-lépcső, vagy annak metszetrajza oszt mezőkre, s szintekre, amelyen különböző archaikus görög, vagy egyiptomi ábrák rajzolódnak ki élesen a fehér felületből. Vannak olyanok, melyek színes mezőkre osztottak, s a modernizmus kezdeti experimentális korszakának jegyeit hordozzák.
S némelyek egyenes a formákkal tudományosan kísérletező klasszikus avantgárd plakátokra, vagy tipográfiai gyakorlatokra emlékeztetnek, némelyek pedig egy ismeretlen idősík hősének vizuális naplójára, aki rettenthetetlen kalandok és semmiképpen sem sötét rituálék után táblákra rótta különös emlékeit. A hős útját járva látott külön tájakat, ahol a csillagok és a Hold helyett villanykörték világították meg az éjszakai emelkedőket, amelyek mérnöki munka eredményei, s amelyek mentén különös, az egész képmezőn átkígyózó sárkányszerű állatokkal és idegen kultúrákból származó emberekkel küzdött meg. S ugyanitt számol be mély ösztönű szexualitásról, amely ábrázolások (minden más jelenlevő emberalakkal együtt) az ember első képeire, a barlangrajzokra emlékeztetnek… De hogy ne lankadjunk bele egy romantikus hőstörténetbe, megjelenik az ábrák szövetében egy retró szódásüveg is, amely mintegy sokértelműen visszazökkentve a mai valóságunkba. A címek ugyan kozmikus utalásokat is hordoznak, s a sci-fi irodalom új hullámos íróinak fantázia világához is közel áll, de számomra inkább a művész saját szürreális valósága mesélődik itt el, ahol megsokszorozódott én napi rituáléiról van szó.
Ennek részei a térképszerű táblák, melyeken a nemzeti
karakter és a folyóval átszelt táj egy végletekig leegyszerűsített
jelrendszerben fogalmazódik meg, ahol a folyó medre meghatározatlan, mindhárom
sávban hajószerű szerkezetek „úsznak”, s lehetséges, hogy messzire vezet ez az
észrevétel, s a művész azt mondaná erre mint az irodalmi folklór szerint Arany,
vagy Ady, hogy a „Fene gondolta”, de nekem a mai politikai valóságunk nagyon
ironikus, szellemes olvasata rajzolódik ki ezekből.
S ami keretbe foglalja a műveket az a kirakatban látható
Párizsi séták című három kép, az Eiffel-toronnyal aminek magyar vonatkozása a
Nyugati pu., és a Louvre-ral, ami az európai és egyáltalán a vizuális kultúránk
globális meghatározóinak egyike – s ezek láttán már bizton állíthatjuk, hogy
itt a kultúránkról van szó, legyen az globális, vagy mikro, s a vizuális
kultúrába ágyazottság.
Európai, Közép-európai, a Duna által meghatározottsággal, a
villanypóznák és az iparosodás által meghatározott vidékiséggel, a
szódásüveggel, s akár távolabbi kultúrák felemlítésével, a repetitív
jelrendszer által. Ha mindenképp párhuzamos életműveket kellene itt megemlíteni
Keith Haring, vagy Marcel Dzama jutna eszembe, a burjánzó antropomorf mesék
ürügyén, vagy egy klasszikus hazai művész a kozmosz és a valóság ütköztetéséről
Lossonczy Tamás.
Móder képei a jelenről szólnak, és a közelmúltban
gyökereznek, az elmúlt évtizedekben, s a körforgásról, amiben a múlt újra és
újratestesül… S ebben rejlik Móder igazi érdeme, abban a derridai értelemben
dekonstruktív, a valóságot lebontó, egyedi művészi nyelvezetében is, ami csak rá
jellemző. S itt épp nem esett szó arról, hogy mindez a nyelvezet tartalmaz
zenei, irodalmi és előadó művészeti elemeket is.
Muladi Brigitta művészettörténész
(Elhangzott 2014. augusztus 1-jén a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben.)