magyarenglish könyvjelzőnekcím : H-2400 Dunaújváros, Vasmű út 12. | telefon/fax: +36 25 412 220 | mobil: +36 20 801 3316 | e-mail: info@ica-d.hu
Facebook Youtube Twitter Google+ RSS
Keresés
NYITVA TARTÁS JEGY HÍRLEVÉL

Betuker István Érzelmi zsarolás című kiállításához

Betuker István első önálló magyarországi kiállításának dunaújvárosi megrendezése érzékeny kurátori választás. Dunaújváros a szocialista tervgazdálkodás és a gyors ütemű iparosítás mintavárosaként él a kulturális emlékezetben, lendületes építése kötelezően optimista téma a magyar játékfilmben (Keleti Márton: Kiskrajcár, 1953), vagy beszédes színtér a baloldaliságot homogenizáló ideológia filmes kritikájában (Herskó János: Párbeszéd, 1963). Akárhogy is, de egy visszásságaival együtt is gigantikus elképzelés formálta a város képét és az itt élők élményvilágát: a múlt különös furcsaságai és a személyes különbözőségei fölé helyezett egyenlőség-elv került (volna) át a gyakorlatba a Dunai Vasmű mellé épült új városban. A rendszerváltozás hozta egzisztenciális szorongás, a nehézipar leépítésével járó veszteségek és az életlehetőségek okozta csalódottság az itt élőknek különösen fájó tapasztalata, miként a mindegy honnan érkező, de ugyanabba az irányba tekintő közösség összekovácsolódása is illúziónak bizonyult. Betuker István erdélyi magyarként a szocialista Romániában született és a posztszocialista Romániában nőtt fel, ma Kolozsváron él és dolgozik a Bázis nevű alkotó csoport tagjaként. Kínálkozik a lehetőség, hogy festményei élményvilága a dunaújvárosi közönséghez utat talál, hiszen az uniformizáló ideológiák erőszakos érvényesítésének emlékétől éppen a személyes, érzéki különösségek megtapasztalásához juthatunk általuk.
      
Érzelmi zsarolás. Feltárulkozást ígérő, netán kiprovokáló cím, hallatán felkavaró élményekre gondolhatunk: szorongások, csalódások, sértettségből fakadó kétségbeesett gesztusok, vagy a veszteség kiváltotta görcsös kapaszkodások fájdalmas emlékei és víziói tolulnak fel bennünk. Betuker Istvántól nem áll távol a lélektani érdeklődés, a freudi unheimlich, a szokatlan, a hátborzongató élményének megismerése is kísérti. A kolozsvári művészeti színtér műcsarnoki kiállításán (Európai utasok, Műcsarnok, Budapest, 2012. kurátor: Angel Judit), ahol Betuker festményeivel szerepelt, a kritikusok felfigyeltek a kolozsvári Ecsetgyárban dolgozó művészeknek erre a pszichologizáló, sajátos érzékenységére. S ha már pszichológia, személyes asszociációm sem hagyhatom ki. Nem jártam még Kolozsváron, ám elmeügy-történeti és pszichiátriai-művészeti kutatásaim során lépten-nyomon a kolozsvári szellemiség kísért. A két világháború között a hajdani angyalföldi és lipótmezei intézetben dolgozó elmeorvosok közül jó néhányan Erdélyből származtak, és Kolozsváron végezték iskoláikat. Ezek az elmeorvosok nyelveket beszélő, világjárta emberek voltak, akik képesek voltak arra, hogy európai tanulmányútjaik élményei, a borzalmasan nagy különbségek megtapasztalása ne keserű frusztrációba torkolljon, hanem az itthoni, elmaradott intézményi körülmények között is alkotásban, vagy jobbító szándékban gyümölcsözzön. Az ember rejtély, ha nincs is javulást hozó gyógymód, nincs más lehetőség: a betegeket szeretni kell – írta egyikük, aki intézeti munkája mellett Magyarország egyetlen elmeügyi múzeumának megalapításánál is bábáskodott.
     
Ez a többnyelvű és sokszínű, a világra nyitottság hagyományát őrző Kolozsvár Betuker István bázisa is, ahová utazásaiból újra és újra visszatér. Ma, amikor ezeknek a felemlegetett híres-hírhedt elmegyógyintézeteknek a falai a szó szoros értelmében leomlottak, vagy elhagyatottan romosodnak, mintha mindannyian ápolásra szorulnánk: figyelmet követelünk és szeretetet sóvárgunk, megsebzett érzelmi zsarolók vagyunk.
     
Betuker festményein a figurák elfordulnak, alszanak, háttal állnak a nézőnek, elfedik arcukat, tekintetükkel alig találkozunk. Leginkább a kiállítás címét adó képen a rózsaszín kisdisznó keresi gátlástalanul esedezve a tekintetünk. Betuker nem személyeskedik, nincs konkrét történet, az elkapott mozdulatok, mint egy snapshoton, rejtélyesek. A képeken ábrázolt figurák a történetmesélés és az ábrázolás szintjén nem keresik a kapcsolatot nézőjükkel, saját külön világukba merülnek, s ezzel a kép egy önálló, autonóm világként kerül elénk. A festő és modelljei diszkréten őrzik titkaikat. Ezzel persze izgalomban is tartják nézőiket, de lélekvájkáló behatolásra nincs mód, kutató figyelmünk csak a festmény felületén pásztázhat. Az ecsetvonások magabiztosan vibráló, kacér ritmusa vagy a színek gyengéden elterülő foltjai – a festékkel való formaadásnak ezek az érzékeinket felajzó módozatai - válnak szembetűnővé és vezetik tekintetünk. Ha hagyjuk magunkat, és engedünk ennek a festői és festészeti zsarolásnak, a vászonra kerülő festék alakításának minőségeiben fedezhetjük fel azokat az alkotói indulatokat, amelyek bennünk is érzelmi húrokat pendítenek meg, lélekmozgásokat, hangulatváltozásokat indítanak el. A vizualitásnak közvetlenül az érzékeinkre és érzelmeinkre ható természetét tapasztaljuk meg, s igazoljuk azt az amerikai pszichológusok által nemrég közölt kísérletet, amelyben a megkérdezettek mindegyike úgy gondolta, hogy festeni határozottan szexibb, mint programozni, festményt nézni nagyobb öröm, mint a számítógépen szörfölni.

Perenyei Monika
művészettörténész





2019. májuselőző hónapkövetkező hónap
HKSzCsPSzV
18.12345
19.6789101112
20.13141516171819
21.20212223242526
22.2728293031